Foszforeszkáló emberek a sötétben
A gyermekeim szobájának ajtajára egy tucat műanyagból készült, különböző méretű világoszöld csillagot ragasztottunk. Örömmel figyelték, ahogy egymás mellé helyeztük őket, és segítettek, hogy hogyan rendezzük el a kisebb és nagyobb égitesteket az ajtólapon. Mi már tudtuk, amit ők csak az este beálltával, a teljes sötétségben láttak meg: a csillagok “feltöltődtek” a nap fényével, és a sötétben világoszöld színben fénylettek az ajtón.
János evangéliuma különleges gondolatokkal kezdődik. A többi evangéliumtól eltérően nem Jézus születésének történetét, vagy keresztségének eseményét írja le, hanem szimbólumokkal vázolja fel Krisztus testté lételének körülményeit. A világosság megérkezett abba a világba, amit ő teremtett, de a teremtett világ sötétségbe burkolózva nem kért belőle. A fény és a sötétség kettőse – sok másik hasonlattal egyetemben – vonul végig az evangéliumon.
Ez a gondolat kerül elő Jézus ma tárgyalt tanításában is, ahol burkoltan ugyan, de jelzi a tanítványai számára, amit mi utólag már jól tudunk: hamarosan a világosság elhagyja ezt a világot, és a helyét kitölti a… nem, mégsem!
A hétköznapok gyakorlatából jól ismerjük, hogy a sötétség nem más, mint a fény hiánya – így hát, ha a fény megszűnik valahol, akkor sötétség kerül a helyére. Ebben az esetben azonban mást látunk: a fény ugyan elmegy, de hátrahagyja a “világosság fiait”. Ezek azok az emberek, akik “foszforeszkálnak”, és még a fény jelenlétekor “feltöltik magukat” a világossággal (gondolj csak a gyermekeim ajtajára ragasztott csillagokra).
Így törik meg a sötétség uralma a földön, mindenki legnagyobb meglepetésére.
