Ne félj!
Ugyan már, hogyan lehet félni a kutyáktól? Teszi fel valaki értetlenkedve
a kérdést, miközben cuki házikedvencét sétáltatja. El sem tudja képzelni, hogy
valakiből ennek az édes négylábúnak már csak a látványa is félelmet, rettegést
vált ki, bekapcsolnak az életmentő reflexek, és minden idegszála, izma,
gondolata a menekülésre összpontosít. Talán egy rossz kutyás emlék miatt van
ez, de az is lehet, hogy semmi köze nincs a négylábúakhoz. Valamiért ott van
benne ez a megmagyarázhatatlan, leküzdhetetlen, olykor kontrollálhatatlan
félelem.
A kutya helyére pedig annyi, de annyi mindent
behelyettesíthetünk. Még Istent is.
Van, aki fél tőle, néha egyenesen retteg, mert élete során
annyian mutatták be károsan a Mindenhatót. Egy zsarnok szülő, egy bántalmazó felnőtt,
egy szigorú és következetlen tanító, egy hatalmával visszaélő lelkész.
Gyülekezeti tagok, akik folyamatosan a szabadokról és nemszabadokról beszéltek
neki, akik elvették a megváltás szabadságát, és bilincseket tettek rá az
igazság, a hit védelme nevében. Az „ő érdekében”. Fél, mert a gyerekkora óta
hallgatott megannyi dörgedelmes prédikáció megtette hatását, és az
Örökkévalóból csak a szigora maradt a szeretete helyett. Egy kiszámíthatatlan zsarnok,
akinek senki sem lehet elég jó.
Ma reggel így szól hozzád Isten, Kedves Olvasó: „Ne félj!” –
és kitárja feléd sebhelyes kezeit.
„Ne félj attól, hogy találkozni szeretnék veled, hogy veled szeretnék
lenni. Ne félj tőlem! Azért jöttem, hogy begyógyítsam sebeidet. Azért lettem
emberré, azért vállaltam a keresztet, hogy megmentselek, és többé ne kelljen
más véleménye szerint rajzolnod a benned élő képet, hanem megláthasd, milyen is
vagyok valójában.
Azért jöttem, hogy kapcsolatban lehessek veled, hogy velem meg
tud élni az emberi lét minden mélységét és magasságát. Hogy sose legyél
egyedül, és mindig legyen valaki, aki igazán megért, és nem ítél el.
A barátod szeretnék lenni, a megváltód. Olyan Isten az
életedben, akitől többé sosem kell félned.”
