Árván maradni

„Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok.” János 14,18 Amikor bekerülnek az intézetbe még látszik rajtuk a szülői nevelés, ha azelőtt kaptak valakitől ilyet. Csendesek, visszahúzódóak, visszafogottak. A testvérek csak egymással beszélgetnek, azt is halkan teszik; aki egyedül érkezik nem szól, hallgat. A szemük szomorú, de remény van még bennük. A „Talán visszajön!” – reménye. Aztán telnek a napok, a hetek és a hónapok és ez a könnyes csillogás kivész a szemükből. Sokszor furcsamód vidám – hisz gyerekseregről van szó – és ezért mégis riasztó üresség lép a helyébe. Az elhagyatottság érzése, a dac érzése, a megbúvó harag mélysége. Majd az álfegyelemmel leplezett közöny. A társaktól tanult elvadultság. Olyan egy a sorsuk, hogy nekem is fáj. Belezuhannak a kilátástalanságba. Mindenki apja, anyja – az állam – valójában senkié sem. Aki árva, az egyedül maradt. Valóban és teljesen egyedül. Jézus Krisztus nem hagy árván minket – mondja az Írás, de miért nincs akkor itt, miért nincs velünk?...