reggeli dicséret

Volt egy József nevű ember, Arimátiából, a júdeaiak egyik városából, a nagytanács tagja, derék és igaz férfiú, aki nem értett egyet a többiek döntésével és eljárásával, mert várta az Isten országát. Ő elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Azután levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte egy sziklába vágott sírboltban, amelyben még soha senki sem feküdt. Az ünnepi előkészület napja volt, és hamarosan kezdődött a szombat. Elkísérték őt az asszonyok, akik együtt jöttek Jézussal Galileából, és megnézték a sírboltot meg azt is, hogyan helyezték el Jézus testét. Azután visszatértek, illatszereket és drága keneteket készítettek. Szombaton azonban pihentek a parancsolat szerint. Lukács evangéliuma 23:50-56 Ma csend van. Egy test fekszik a sírban, az emberek csendben és félelemben siratják. Aki most mozdulatlan, néhány napja még betegeket gyógyított azzal, hogy hozzájuk ért. Az, aki most holtan fekszik napokkal korábban még kihívta a holtat a sírból. Az, a valaki aki most nyugodtan pihen

Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Máté 27:50-52 Vannak emberek, akik szeretik megfigyelni a természetet. Én is közéjük tartozom. Amikor egy mag csírázni kezd, és megduzzad, a maghéj egyszer csak széthasad, hogy helyet adjon a kibújó gyököcskének és rügyecskének. Ha nem hasadna szét a maghéj, akkor nem indulna el egy új növény fejlődése. Sőt, vannak olyan magvak is, amelyeket hőkezelni kell, vagy egy speciális hengerben megkarcolgatni, hogy elvékonyodjon vagy megrepedezzen a héja, és ki tudjon csírázni. Krisztus egy alkalommal búzaszemhez hasonlította magát, amelynek meg kell halnia ahhoz, hogy új élet fakadhasson ennek nyomán (János 12:24). Amikor Jézus, mint egy kis mag, meghalt, és az életét adta értünk, ahogy a mag héja meghasad, úgy hasadt el a kárpit, a sziklák, és a megnyílt sírokból újra

Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre." Pál első levele a korinthusiakhoz 11:23-25 Ez is csak egy ugyanolyan csütörtök este, mint az összes többi. Vagy ha nem is olyan – mert ma ünneplünk – de volt már több ilyen. Születésem óta minden Páskaünnepkor levágjuk a bárányt elkészítjük a keserű füveket, és a kovásztalan kenyeret. Ugyanaz a kenyér, ugyanaz a bor, ugyanaz a módi minden évben. Ma sem lesz más. Újat ma se hallok. Persze ha történne valami… Ha Isten adna egy jelet, hogy úgy, ahogy annak idején őseinket az egyiptomiak rabigája alól, úgy ma este bennünket is megment a róm

Útjait láttam, és meggyógyítom őt; vezetem őt, és vigasztalást nyújtok néki és gyászolóinak, Megteremtem ajkaikon a hálának gyümölcsét. Békesség, békesség a messze és közel valóknak, így szól az Úr; én meggyógyítom őt! Ézsaiás könyve 57. fejezet 18-19. vers Milyen reményteljes cím: Gyógyít és vigasztal az Úr és milyen bátorító ígéret, hogy Isten látva nyomorúságunkat, jön és megszabadít a nyavalyáinktól és vigaszt nyújt a veszteségeink elhordozásában. Nincs olyan ember, aki ne fogadná szívesen az ilyen segítséget. Vagy mégis van? Hogyan? Miért? Nemrég a szobatigrisünk az egyik első mancsát felemelve, furcsán, bicegve jött ment a lakásban. Látszott, hogy valami nincs rendben, ám mikor meg akartuk fogni, hogy megnézzük, rendre elfutott, bebújt az asztal, meg a székek alá. Végül, mégis sikerült elkapni, de ahogy a lábához értünk vinnyogva próbálta elhúzni. Pedig próbáltuk megnyugtatni, azt ismételgetve, hogy mi csak jót akarunk, mi csak meg akarunk gyógyítani, de hiába. Miért? Mert amily

Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. Ézsaiás könyve 55.fejezet 8.vers „Isten útjai kifürkészhetetlenek.” – tartja a mondás, és ezek az utak gyakorta érthetetlenek számunkra. A babiloni fogság idején járunk, ami nagyjából azt jelenti, hogy a zsidó nép egy idegen területen volt, idegen nép között. A babiloni kultúra és szokások eltérőek voltak a zsidó hagyományokhoz képest. Ez a fogság nem cellákban, rácsok mögött volt, hanem a népnek lehetősége volt beolvadni az ottani emberek közé, megismerni szokásaikat, meglátásaikat. A nép nagy része, különösen az előkelők elsajátították a helyi szokásokat, míg a másik rész nem vette ilyen könnyen az akadályokat, ők fogságként élték meg az ott létet és várták a pillanatot, hogy mikor térhetnek vissza őseik földjére. Egy ilyen helyzetben, amikor Izrael népe várja a szabadítást, különösen fontossá vált számukra az Isten keresés és az, hogy Isten közelében lehessenek. Számukra a biztonságot

Élettel és szeretettel ajándékoztál meg, és gondviselésed őrizte lelkemet. Jób 10.12 Amikor meredek emelkedőn kapaszkodunk felfelé, akkor különösen fontos, hogy találjunk olyan pontokat, ahol szilárdan meg tudjuk vetni a lábunkat, nehogy megcsússzunk, s összetörjük magunkat. Hasonlóképpen szükségünk van arra, hogy a lelkünk számára is találjunk biztos pontokat, amelyek segítenek bízni, felül emelkedni a kétségbeesésen, csüggedésen. Milyen nagy ajándék, amikor megértjük végre, hogy a létezésünk több, mint a véletlenek összjátéka vagy emberek szándéka! Isten ajándékozott meg élettel, mert azt akarta, hogy megszülessünk, sőt azt akarja, hogy örökké éljünk! Nem csak élettel, hanem szeretettel, vagy ahogyan más fordításokban találjuk: kegyelemmel ajándékozott meg bennünket. Mindent elkészített, ami csak kell ahhoz, hogy megmenthessen. Felfedezhetjük türelmes és kitartó munkálkodását, azaz gondviselését életünkben. Számomra ezek a gondolatok kapaszkodót jelentenek, amelyek segítenek túllátni

„Mikor pedig már közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, és ezt kiáltották: Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban! A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat! De ő így válaszolt: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” Lukács evangéliuma 19:37-40 Évszázadokon keresztül a templomdombon hevertem. Valaha egy sziklatömb voltam a szentély egyik falában, láttam az Istent, éreztem ködbeburkolt jelenlétét, aztán idegen csapatok tettek minket a földdel egyenlővé. Később újjáépült a szenthely, de engem már nem tudtak felhasználni hozzá, hiszen darabokra törtem. Már csak arra voltam jó, hogy néha valaki felkapjon, és hozzávágjon egy embertársához teljes erőből. A kiálló élem miatt nem volt olyan kövezés, amiből engem kihagytak volna. Valaki mindig megtalált, az