reggeli dicséret

Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem. Zsoltárok könyve 23:4 Amikor az autópályán, 130 km/h-s sebességgel (na jó, bevallom, néha egy kicsit többel is) vezetek, néha eszembe jut, hogy milyen érdekes helyzet is ez, milyen mértékű bizalomra van szükség ahhoz, hogy egyáltalán be merjek ülni az autóba. Kezdjük ott, hogy a jármű műszaki állapota több száz ember szakértelmén, figyelmességén és becsületességén múlik, kezdve azokkal a személyekkel, akik megtervezték, a gépeket beállították, vagy saját két kezükkel összeszerelték, a szervíz alkalmazottain keresztül egész a benzinkút üzemeltetőjéig, akinél legutóbb tankoltam. Aztán ott van a közútkezelő, akinek a munkájától az utak állapota függ, amin vezetek. Aztán a többi autósról ne is beszéljünk, a figyelmük mértéke, vagy hozzáértésük mindig lutri, és mégis, én ott vagyok, és 130-cal vezetek, úgy, hogy eszembe se jut, hogy elgurul az egyik kerekem, beszakad az út...

„Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.” Zsoltárok könyve 23:4 A kocsibeállónk egyik sarkába néhány hete fészket rakott egy rozsdafarkú pár. Nagy volt itthon az öröm, hát még mikor meghallottuk a fiókák csipogását! Lestük a szülőket, hogyan hordják az ennivalót a kicsinyeknek, esténként pedig imádkoztunk, hogy Isten óvja meg őket a környék ragadozóitól. Néhány nappal ezelőtt temetésre igyekeztünk, a férjem nagymamájától, gyermekeim dédnagymamájától búcsúztunk. A lurkók kivették a kocsikulcsot, hogy beüljenek, amíg mi is összeszedünk minden szükséges dolgot. Nem telt el fél perc, a nagyobbik zokogva rontott be a lakásba, és könnyek között igyekezett elmondani, hogy az egyik fióka lent van a földön, biztosan valamikor kiesett a fészekből. Kirohantam vele, de a madárkán már nem tudtunk segíteni, halott volt. Letakartuk, és megbeszéltük, hogy amikor hazaérünk, eltemetjük szegényt. Szörnyű volt. Már a k...

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben.” 23. zsoltár Emlékszem, amikor összeházasodtunk a férjemmel, és beköltözhettünk az első közös albérletünkbe, az egyik legjobb dolog az volt, hogy végre valahára megszűntek a távolságok. Már nemcsak bizonyos napokon tudtunk találkozni, nem kellett kilométereket utazni, hogy egy rövid időre lássuk a másikat, hanem végre együtt élhettünk meg mindent. És egy jóadag mindent megéltünk… Ahogy visszagondolok a mögöttünk lévő évekre, és rápillantok az Ember őszülő halántékára, egyfajta megnyugvás tölt el. Nem mondom, hogy szívese...