reggeli dicséret

„De Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok, és az Ő rám árasztott kegyelme nem bizonyult hiábavalónak,” 1 Korinthus 15,10 A férfi magába roskadva ült, de észre sem vette, hogy az Isten tenyerén. Csak arra gondolt, hogy legalább ülni jó. Itt jó, nem zavarja senki és végre megpihenhet. Végre talált egy helyet magának, ahol legszívesebben örökre ott maradt volna a hevenyészetten kialakított vackában, hogy jólesőn sajnálja magát még jó sokáig. Addig, amíg jól esik. Mert ebben bajnok volt. Az önsajnálatban. Bárkit lepipált volna, ha kihívják egy versenyre, ahol arról kellett volna beszélnie, hogy ő milyen nyomorult, milyen szerencsétlen; hogy neki mennyire nem sikerül semmi. Bezzeg másnak… És az Isten hagyta. Hagyta, hogy csak úgy üljön magának, és ne tegyen semmit. Hagyta, mert együtt érzett vele, hogy mennyire nehéz élni a földön, mert az Ő Fia is járt már ott, ahol ez a férfi járt. Érezte azt, amit az érzett és tapasztalt minden emberi nyomorúságot. Hagyta, hogy ne ve

„Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.  Hálát adok értetek Istennek mindenkor, azért a kegyelemért, amely nektek a Krisztus Jézusban adatott.  Mert a vele való közösségben mindenben meggazdagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek.  Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok,  aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján.” 1Korintus 1:3-8. Új Prot. ford. Képzeld el, hogy kórházban fekszel egy nagy műtét után. Gyenge vagy. Sápadt. Enervált. Jártányi erőd sincs. És akkor jön a vizit, és orvosod azt mondja: „Ma egy olyan injekciót fog kapni, amitől azonnal lábra állhat. El fogja felejteni a műtét összes fájdalmát, a gyengeséget, erőtlenséget. Viszont csak egy feltétellel tudjuk önnek beadni ezt az injekciót. Ha kéri. Ugyanis nagyon sokan visszaut

De még ha szenvednétek is az igazságért, akkor is boldogok vagytok; a fenyegetésüktől pedig ne ijedjetek meg, se meg ne rettenjetek.  Ellenben az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy amivel rágalmaznak titeket, abban megszégyenüljenek azok, akik gyalázzák a ti Krisztusban való jó magatartásotokat. Mert jobb jót, mint gonoszt cselekedve szenvedni, ha ez az Isten akarata. 1Péter 3: 14-17 A történet szerint egy őrt álló katona elbóbiskolt az őrbódéjában. M inden olyan csendesnek, kellemesnek és nyugodtnak tűnt,  nekidőlt a hátfalnak, a szemei egyre csak leragadtak, alig tudta nyitva tartani őket, lassan elveszítette az idő érzékét is, és minden egyszínű szürkeséggé vált. Nem is emlékezett rá, hogy mikor kapcsoltak ki teljesen az érzékszervei. Arra riadt, hogy valaki két kézzel megrázza a váll

„Sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők.” Márk evangéliuma 10. fejezet 31. vers Ennek a Bibliai mondatnak lelki tanulságát, vagyis az elbizakodottság veszélyét, következményét tavaly saját bőrömön tapasztaltam meg, mikor életem első félmaratoni távját teljesítettem. Mikor eldördült a startpisztoly úgy éreztem; erős vagyok, futok az elejével, megmutatom, hogy én is vagyok olyan jó, mint akik már több éve csinálják. Mindez az első 8km-ig úgy ahogy ment, aztán éreztem ez mégiscsak túl gyors lesz, visszavettem, de már későn. Aztán a 17km-nél jött az igazi feketeleves… Miközben vánszorogtam a cél felé majd százan előztek meg. S ha nem is utolsóként értem be, de bizony csúnyán elfutottam magam. Persze, a mai Ige nem az én esetemről szól, de ott eszembe jutott. És azóta hány és hány, ehhez hasonló ’lelki elfutást’ láttam és hallottam már. Olyanokat, akik úgy szóltak, gondolkodtak, mint Isten népe Jézus korában. Saját hitetlenségüket és inaktivitásukat s

 Elmenvén pedig prédikáljatok, mondván: Elközelített a mennyeknek országa.    Máté evangéliuma 10,7 Sokan, sokszor kiáltanak fel „Csak ezt éljem túl!” Az ilyen emberek élete „fekete árnyak sötétségétől éjszaka”- ahogy Túrmezei Erzsébet írja a Az én életem című versében. Céltalanul bolyongnak az élet útvesztőiben. Mi a megoldás, merre menjek tovább? „ Fogok-e még boldogan menni napsugaras fényutakon?!” –kérdezik maguktól. Mária valamikor keresztény volt. Bemerítkezett, férjhez ment, négy gyereke született. A gyerekek felnőttek, a férjével megromlott a viszonya, elvált. Valami többre vágyott, valami teljesebb életre, olyanra, amit eddig nem kapott meg. Kereste a boldogságot, sok emberrel megismerkedett. Találkozott valakivel, akibe nagyon beleszeretett. Ő teljesen más volt mint első férje, igazi „rosszfiú”. A hitvallása az volt, hogy „Utálom a vallást”. Pár hónapig boldogan éltek, de Mária nem bírta tovább, elköltözött, majd beadta a válópert. A követ

" Bizony, testvérem, bárcsak hasznodat vehetném az Úrban! Üdítsd fel azért a szívemet Krisztusban! " (Új Károli fordítás) Filemonhoz írt levél 20. Mi "haszna" van egy hívőnek? Sokszor sajnos semmi különös. Mégis miért lát, gondol, tapasztal másként dolgokat az, aki hitben jár? Pál rövid kis levele Filemonhoz egy igazán baráti hangvételű írás, melyben jól látható az a különleges kötelék, melyet Krisztus teremt két (vagy több) ember között. A keresztények testvérnek nevezik egymást, mert egy az Atyánk, aki teremtett és megváltott bennünket. Ez a közös tudat, a lelki beállítottság olyan légkört teremt, ami önmagában is nagy áldás. Filemon sokakat gazdagított életével. Kedvessége, szeretete Pál apostolt is mindig hálára késztette, mikor megemlékezett róla imádságaiban. Olyan hívő volt, aki sokak "hasznára" volt, aki felüdítette, megvidámította az embereket. Ma reggel csak annyit kérek Istentől, hogy lehessek én is mások áldására. Legyek o

„Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.” Zsidókhoz írt levél 12:11 Az élet napról napra különböző kihívások elé állít téged. Megpróbál, és verejtékezve kell megtenned a következő lépést. Lábaid remegnek, zihálva kapkodsz levegő után, de nem adhatod fel. Még nem. És jól tudod, nem az az erős, aki soha nem zuhan a földre, hanem aki ezredszerre is talpra áll.  De ha már nem akarsz felkelni.... Nem érted, miért is kellene még egy utolsó erőfeszítést belevinni, elég lenne inkább csak sodródni az árral, egyszer úgyis kikötsz valahol. Minek a küzdelem, minek a tartás, az elvek, ha mások szöges bakanccsal trappolnak tovább rajtad? Minek az újrakezdés, ha úgyis összedől a kártyavár? Mondd, minek? Nincs miért? Nincs már remény?  Ma reggel Isten nyújtja feléd kezét, hogy felemeljen a fölről, hogy új életcélt, új erőt adjon neked mára, és majd holna