reggeli dicséret

„De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem! Ne örülj, én ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én világosságom!” Mikeás 7:7-8 Most azt hiszed, hogy legyőztél, hogy nem maradt már senkim, mert mindenkit elfordítottál tőlem. Igaz, jól játszottál. Kihasználtál minden lehetőséget. Ami félreérthető volt, arra lecsaptál. Kiforgattad a szavaimat, szíven szúrtad vele az ismerőseimet. Aki nem kedvelt eddig sem, könnyen tetted ellenségemmé; aki közömbös volt, annak csak a negatívumaimat mutattad, hogy elforduljon tőlem. Ügyesen használtad ki a gyengeségeimet. Tudtad, néha megjegyzem a rosszat. Ha valaki árt nekem, azt tartogatom, bezárom, gyűjtögetem. Addig lapátoltad rám a sok szennyet, míg végül minden robbant, amit elfojtottam addig. Az pedig pusztító. A haragom most is gyilkolt, megölte a szeretetet a kapcsolataimban. Ezért lettek hideggé az éjjeleim. Egyedül maradtam. Egyértelmű, hogy nem

Kit látsz? Kit mutatsz be? „Jézus így kiáltott: Aki hisz énbennem, nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem. És aki lát engem, az azt látja, aki küldött engem. Én világosságul jöttem e világra, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon sötétségben.” János evangéliuma 12. rész 44-46. A ma reggeli Igéből több gondolatot is ki lehetne emelni, de számomra most a legmeghatározóbb ez a rész: aki engem lát, vajon látja-e bennem azt, aki elküldött engem? Jézus tökéletesen bemutatta az Atyát. És vajon én mennyire mutatok helyes képet arról a Jézusról, akinek a szolgálatában állok? Mert, hogy ez lenne a feladatom. Helyesen bemutatni, képviselni Őt. Sajnos itt igen sokat hibázunk. Amikor épp úgy szidom az épp aktuális politikai rendszert, mint a környezetem, amikor hangosan panaszkodom anyagi gondjaim miatt, amikor figyeljen már rám mindenki, mert nekem itt fáj, meg ott fáj, amikor csupán vallásos vagyok, de messze nem keresztény, akkor vajon hogyan képviselem Azt, aki elküldött eng

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű.” Máté evangéliuma 11. fejezet 28-30. Tizenéves koromban sok cserkésztáborban vettem részt. Már pár nappal a gyerekek érkezése előtt kimentünk a táborhelyre, hogy kiépítsük a törzs körletét. A hatalmas katonai sátrakat és félmázsás ládákat nemritkán kocsival megközelíthetetlen helyekre kellett elcipelnünk, meredek leejtőn le, sűrű erdőn átvágva. Még most is emlékszem, hogy porzott a vaskos ponyvaköteg, amikor megkönnyebbülve ledobtuk a vállunkról. Másnapra olyan izomlázzal ébredtünk, hogy alig tudtunk megmozdulni, de a neheze csak most kezdődött. Miután megérkeztek a gyerekek, reggel 7-től este 10-ig folyamatosan figyelnem kellett a felelősségemre bízott 8-10 gyerekre, utána pedig 11-ig, vagy még továb

„Azért mondom néktek: Amit könyörgéstekben kértek, higyjétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktek. És mikor imádkozva megálltok, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van; hogy a ti mennyei Atyátok is megbocsássa néktek a ti vétkeiteket.”   (Márk evangéliuma 11. fejezet24-25. vers) Mindannyian tudjuk, hogy az imádság teljesülésének elengedhetetlen feltétele, a hit, melyről sokat beszéltünk már. De mi a helyzet a megbocsátással? Ez már kényesebb terület. „Jézus azt tanítja, hogy Isten csak úgy adhat bűnbocsánatot, ha mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Csupán Isten szeretete az, ami bennünket hozzá vonz, s ha ez az erő a szívünket érintette, az szeretetet kell, hogy ébresszen bennünk embertársaink iránt is. Aki nem hajlandó megbocsátani, önmaga elől zárja el azt a forrást, amelyből egyedül nyerhet isteni irgalmasságot. Sohase gondoljuk, hogy jogunk van a megbocsátást visszatartani azokkal szemben, akik bennünket megsértettek, mert a

Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr! Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk. 126. Zsoltár 2. és 3. verse Ennek a zsoltárnak ezek a bevezető gondolatai a babiloni fogságból való szabadulásra emlékeztetnek. A nagy Szabadító közbelép akkor, amikor az ember már nem gondolná, hogy van valamilyen megoldási lehetőség. Fontos a hála! Tudni azt, hogy a szabadulás, az nem önerőből történik. Sajnos az emberi büszkeség sokszor nem enged hálát mondani. Van egy ének, aminek a címe: „Hálát rebegek”, amit sok szeretettel ajánlok mindenkinek figyelmébe. Ne engedjük, hogy bármi is visszatartson a hálaadástól. Ha egy nagy kő esik le a szívünkről, vagy megoldottunk egy nehéz feladatot, fellélegzünk, és azt mondjuk: „köszönöm Atyám!” Ugye nem is olyan nehéz! Kedves olvasók, őszintén kérlek benneteket, hunyjátok be egy picit a szemetek (l