reggeli dicséret

"Az Úr szilárdítja meg az igaz ember lépteit, és útját kedveli." Zsoltárok 37:23  Az út õsidõktõl fogva az emberi élet szimbóluma. Úgy tûnik, a biztos út azonban csupán illúzió. Világunk egy hatalmas labirintushoz hasonlít leginkább, ahonnan mindenki keresi a kijáratot, de senki sem találja. Születésünkkor beléptünk egy ajtón, aminek helyére épp úgy nem emlékszünk, mint az elsõ két, három évünkre. Aztán, ahogy eszmélni kezdünk embereket ismerünk meg, néhányukban hosszabb-rövidebb idõre társakra lelünk, míg másokkal csak a keresztezõdésekben találkozunk. Tudjuk, sokan járták már elõttünk ennek az építménynek végtelennek tûnõ utcáit és sejtjük utánunk is következnek még egy páran. De hogy mi végre, ki tudja azt? Vannak tanítók arra esküdve, hogy végül minden út és azok minden variációja egy közös ponton találkozik és ha elég sokan összegyûlünk ott, a megfelelõ pillanatban, akkor a túl hosszúra nyúlt bolyongásunk véget ér. Ezzel csak az a baj, hogy ahány tanító, me

Pár hónappal ezelőtt egy – számomra – igen nagy műtétre készültem. Minél többet olvastam róla az interneten, annál jobban rettegtem. Napokkal a műtét előtt mindig a 91. Zsoltárnál nyílt ki a Bibliám. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogyha Isten az én oltalmam és erős váram, akkor miért félek ennyire? Így aztán addig olvastam, amíg a zsoltár minden szava mélyen a szívembe vésődött. S onnan belülről pedig már csak a bátorító gondolatok jöttek a felszínre, és elnyomták a műtét zaját. Engedd el magad! Engedd, hogy Isten bátorító szavai a szívedig hassanak! Hidd el, Nála biztosabb védelmet, erősebb óvó kart sehol nem találsz. Ne félj! S ha a félelem bekopog az ajtón, s a remény ajtót nyit – hidd el, már nem lesz ott senki! 91. Zsoltár „Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom! Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától, a pusztító dögvésztől. Tollaival betakar téged, szárnyai alatt o

Hívőként élni „[Legyetek] a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok. A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak. A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben, gyakoroljátok a vendégszeretetet. (Római levél 12:11-13) Középiskolás koromban a lyukas órákat élveztem a legjobban. Hogy kihasználjam az üres időt, gyakran – ahelyett, hogy a kémia leckét magoltam volna – elugrottam az iskolától mintegy 5 percnyire lakó lelkészemhez. Néha fontos – vagy legalább is 15 éves fejjel fontosnak tartott – teológiai kérdéseket akartam megvitatni vele, de a legtöbbször egyszerűen csak beszélgetésre vágytam. Mindez még abban az ősi korban történt, amikor mobiltelefonok híján nem lehetett odaszólni a másiknak: „Itt vagyok az ajtód előtt. Meglátogathatnálak?” Minden előzetes egyeztetés nélkül mentem, és soha nem gondoltam abba bele, hogy esetleg alkalmatlan lenne a látogatásom. Felnőtt fejjel visszagondolv

„És egy Lidia nevű, Thiatira városbeli bíborárús asszony, ki féli vala az Istent, hallgata reánk. Ennek az Úr megnyitá szívét, hogy figyelmezzen azokra, a miket Pál mond vala. Mikor pedig megkeresztelkedék mind házanépével egybe, kére minket, mondván: Ha az Úr hívének ítéltetek engem, jertek az én házamhoz, és maradjatok ott. És unszola minket.” (Apostolok cselekedetei 16. fejezet 14-15. vers) Mikor Pál apostol társaival együtt kikötött Neapoliszban (ma: Kavala), Filippibe indult, mely akkor a tartomány legnagyobb római városa volt, ahol a császár a leszerelt veterán katonákat és családjaikat telepítette le. Itt lakott lídia, akivel egy szombati napon a település határában találkoztak. De ki is volt ő valójában? Kis-ázsiai Thiatirában született, amely híres volt ruhafestő iparágáról. A festéket, mellyel a gyapjúfonalat megszínezték a közelben kifogott bíborcsigákból nyerték és ez akkoriban nagyon drága luxuscikknek számított. Lídia, mint kereskedő, mint jómódú vállal

Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket; az Úrnak bizonyságtétele biztos, bölccsé teszi az együgyűt. Az Úrnak rendelései helyesek, megvidámítják a szívet; az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket. Az Úrnak félelme tiszta, megáll mindörökké; az Úrnak ítéletei változhatatlanok s mindenestől fogva igazságosak. Kívánatosabbak az aranynál, még a sok színaranynál is; és édesebbek a méznél, még a színméznél is.   Zsoltárok 19,8-11   A Szentírásban bemutatott isteni törvény követelményei komolyak. Minden alapelv szent, igaz és jó. A törvény Istennek való engedelmesség alá helyezi az embert. Elhatol a gondolatokig és az érzésekig, s mindenkit meggyőz bűnéről, aki elég érzékeny annak felismerésére, hogy áthágta a törvény előírásait. Ha a törvény csak a külső cselekedetekre vonatkozna, akkor a helytelen gondolatok, vágyak és tervek nem számítanának a bűnök közé. De a törvény magát a lélek tisztaságát és az elme szentségét kívánja meg, hogy a gondolatok és az

“De még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen, még hallgat, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az Úr, boldogok mindazok, akik benne reménykednek. Ne sírj többé, Sion népe, amely Jeruzsálemben laksz! Bizonyosan megkegyelmez az Úr, ha hozzá kiáltasz. Mihelyt meghallja, válaszol neked.” Ézsaiás könyve 30:18-19 Türelmesnek lenni nem könnyű dolog. Különösen akkor, ha valamit többször elmondtunk már, de úgy tűnik, mintha a falaknak beszélnénk. Nincs eredménye. Azok, akiknek gyerekük van, bizonyára már megtapasztalták ezt az érzést. Elmondjuk egyszer, hogy: “Ne tedd!”, aztán még egyszer, és harmadjára már felemeljük a hangunk, mert látjuk, hogy süket fülekre talál. Nincs válasz.  Egyszer valaki megfigyelte a húszgyermekes Susannah Wesley-t (John Wesley édesanyja), amint az egyik kisfiát egész délelőtt igyekezett megtanítani arra, hogy ne felejtse el becsukni az ajtót maga után ha kimegy, vagy ha bejön a szobába. Húsz alkalommal figyelmeztette őt csendesen, míg végül megtanul

„Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél.” Péter első levele 2:21-23 Batman, Ironman, Superman, Spiderman és a sort lehetne a végtelenségig folytatni. Emberek, lények, akiknek volt valami különleges képessége, kitartása, tudása, pénze, akaratereje és nem adták fel. Hősök voltak, megmentették a világot, a világ egy részét vagy néhány személy életét a katasztrófától. Hősök, akiket a képzeletünk szült, mert szükségünk volt rájuk. Szükségünk volt arra, hogy történjen valami jó, valami különleges, valami monumentális. Szükségünk volt arra, hogy legyen valaki, akire felnézünk a monoton hétköznapokból, és akinek a helyébe beleképzelve magunkat, kiléphetünk szürke kisegér életünk szűk ketrecéből, és lehetünk Valakik, valaki külön