reggeli dicséret

„Uramnak, az Úrnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. Hirdetem az ÚR kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállása napját, vigasztalok minden gyászolót. Hamu helyett fejdíszt adok Sion gyászolóinak, gyászfátyol helyett illatos olajat, a csüggedés helyett öröméneket. Igazság fáinak nevezik őket, az ÚR ültetvényének: őt ékesítik.” Ézsaiás 61,1-3 Mindannyian szent érzelmekkel gondolunk arra a pillanatra, mikor Megváltónk kezébe adták Ézsaiás tekercsét és Ő olvasta fel ezeket a szavakat, mert tudjuk, hogy mindez nem pusztába kiáltott szó volt. Jézus szavai mögött ott álltak a tettei. Ő valóra váltotta mindazt, mit ígért. Egész életével az alázatosokért, a megtörtekért, a rabságban élőkért szolgált és bánatukat örömre változtatta. A remény nélkülieket Isten népévé tette. De mi a helyzet velünk? Minden ker

"Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek." Máté 5:9. Gyökössy Endre írta a következő sorokat: "Boldogok, akik tudják, másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük. Boldogok, akik az Úrban találnak békességet, mert nem kiborulnak, hanem leborulnak. Boldogok, akik elhallgatni és meghallgatni is tudnak, mert sok barátot kapnak ajándékba, és nem lesznek magányosak. Boldogok, akik figyelnek másokra anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői. Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt, s elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz. Boldogok, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait akkor is, ha naivnak tartják őket, mert ez a szeretet ára. Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha a szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak, mert Jézus Krisztus nyomában járnak. Boldogok, akik jó lelkiismerettel tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek föl, és örömmel in

"Bizony, bizony, mondom néktek, hogy ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül; ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul." János evangéliuma 16:20 Csúnya, lassú és kártékony. Egy nap koporsót készít magának, hogy lezárja a semmitérő életét. Látszólag semmi változás. De láss csodát! A koporsó megnyílik és egy gyönyörű, virágok környékén látható és azok szépségével vetekedő pillangó bújik elő belőle. A halál új életet szült, a régi elmúlt és újjá lett minden! A világtörténelem legsötétebb éjszakája a tanítványok a legszomorúbb órái voltak. Jézus egy sziklasírban pihent. "Vége lett mindennek. Isten meghalt. Akiben hittünk, nem szabadította meg Magát, így nekünk már nincs miben reménykednünk. A papok elérték, amit szerettek volna, mégis a szívük tele van félelemmel. Mégis ők győztek. A Szeretet legyőzetett. Mi pedig nem tudjuk, hogyan tovább." De Jézust nem tarthatta fogva a halál. A Szeretet legyőzte a halál erejét! Győzött a Szeretet!

„Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.”  (János evangéliuma 15. fejezet 13. vers) Mikor az önfeláldozó szeretetről beszélünk mi lelkészek, igehirdetők legtöbbször valamilyen drámai, tragikus történetet használunk illusztrációként. „A hídkezelő, aki a kisfiát áldozza fel, miközben átrobog a gyorsvonat”, „a te gyermeked vére menti meg a világot a fertőző betegségből” Ezek a példák azonban mind sántítanak abban, hogy a fiú mindenhol, mint passzív szenvedő van jelen, szemben a Bibliai Megváltó történetével. Hiszen Jézus nem véletlenül halt meg, nem kényszerítették rá, hogy eljöjjön a földre és szenvedjen a kereszten. Önként vállalta mindezt, sőt eleve, az ember megteremtése előtt már elhatározta, hogy bármi történjék, Ő az életével vállal felelősséget. Mi az önfeláldozó szeretet, az önfeláldozó élet? Ezek szerint nem az, hogy „én már annyit szenvedtem miattad, míg felneveltelek…”; „hát tudod nem érdemled meg, de me

„Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorságotok lészen, de bízzatok, én meggyőztem a világot.”   János 16,33.  „Békességre vágyik minden   ember, pénzt is adna érte, de még sem lel! Igaz békesség ma még ingyen kapható, de nem tudják, hogy hol található! Csak egy út van, bár az nagyon keskeny! Békességem én is azon nyertem! Jézus Krisztus drága vére mindenre elég, Ő az út és Ő a békesség! „ Emlékszem, 30 évvel ezelőtt lelkesen énekeltük ezt a dalt egy ifjúsági táborban! Akkor még bele sem gondoltunk abba, hogy menyire igaz a szövege! Ma talán még aktuálisabb! A feszültség tapintható az áruházakban, a járműveken, a hivatalokban és mindenütt. Milyen csodálatos, hogy a mai embernek is van lehetősége a megnyugvásra! Egy másik ének szerint: „ Van egy jó hely, odamegyek! Lerakom ott a terheket.                                             Ott fenn a hegyen van az a hely, Ahol a szív békére lel,                           

" Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten, és te fordítod vissza az ő szívöket! " Királyok 1. könyve 18:37 Ha minden imára olyan gyors és látványos válasz érkezne, mint Illés esetében, kevés ateista lenne a földön. A tömegek ugyanúgy leborulva zengenék: "Az Úr az Isten! Az Úr az Isten", mint miután megszégyenültek a Baált imádó papok, és megdicsőült Izrael Istene. Sokszor egy kis szikra is meggyőzne bennünket, vagy másokat Isten jelenlétéről és hatalmáról. Az imáink többségét mégsem követik ilyen hatalmas csodák. Pedig milyen jót tenne Isten hírnevének, ha látványos dolgok történnének az életünkben. Illés története a Kármel hegyen egyfajta vallási "párbaj", melyben a hűtlen népnek döntenie kell, kit akar imádni, ki az igazi Isten. Baál, agy Jahve? A választ ebben az esetben az adta meg, hogy az előre elkészített oltár tüzét ki gyújtja meg. Ha a Baál prófáták oltárán gyúl fölt a tűz,

„Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Lukács evangéliuma 5:8 Nem, Uram. Nem kell a társaságod. Csalódtam, és inkább nélküled folytatom tovább. Megy egyedül is, majd meglátod. Megállok a saját lábamon is, nincs rád többé szükségem. Nincs szükségem egy olyan Istenre, aki nem úgy cselekszik, ahogy az szerintem jó lenne. És futsz messzebbnél messzebb, Édentől minél keletebbre, és próbálsz hátat fordítani mindannak, ami a Vele való kapcsolatodat jelentette, míg végül ugyanoda kötsz ki, Isten lábai elé. Valahogy nem tudsz menekülni. Nem tudsz elég messzire menni ahhoz, hogy Ő ne szeretne, ne viselne gondot rólad, és ne mutatná meg: az Ő kezeiben vagy igazán biztonságban. Mert valami mindig visszavisz hozzá; legyen az jólét vagy nehézség, egészség vagy egy súlyos kór, a család vagy épp annak hiánya, az élet nagy kérdései. Addig menekülsz, míg valahogy csak-csak visszatalálsz Istenhez. Míg végül újból ott fe