reggeli dicséret

Ésaiás 65,24 "..És mielőtt kiáltanak, én felelek, ők még beszélnek, és én már meghallgattam.." "Mindig vigaszt jelent a bajbajutott ember számára, ha valaki meghallgatja. De az mindennél több, hogy Isten figyel rám" - gondoltam.  Ez a szöveg mindig ebben a hitemben erősített meg. Mi imádkozunk és ez elég is. A segítség már úton van. A hit megnyugtató automatizmusa egészen addig ringatott, amíg a komoly próbák meg nem érkeztek. Emlékszem, valaki halálos ágyánál állva, hogyan olvastam fel kétségbe esve a legszebb zsoltárokat, miközben arra gondoltam: "Ez nem történhet meg velem. Őt nem veszíthetem el!" Az imám azonban nem hallgattatott meg. Ezután már nem vettem könnyedén a dolgokat. Aztán egy örvénybe kerültünk a családdal együtt. Hogy ki a hibás?- ezt a játékot nem voltam hajlandó mások rovására eljátszani. Mint Isten gyermeke, abban bíztam, a sok-sok lehetőségek egyikén keresztül, nyilvánvaló hibáim ellenére, majd csak megsegít a Mindenható. Hisz

„Fiaink olyanok legyenek, mint a palánták, nagyra nőjenek ifjú korukban, leányaink pedig olyanok legyenek, mint a paloták faragott oszlopai” Zsoltár 144:12.  Ha szülő vagy, abszolút érted a ma reggeli igét. Amikor gyermekeink nőttek, hányszor hallhattuk tőlük: Én már nagy vagyok! Sokszor felemelték karjukat: Én már ilyen nagy vagyok! Aztán a kislányunk illegett-billeget a tükör előtt a magas sarkú cipőben: Ugye milyen szép vagyok. Egy kis masni a hajába, máris hercegnőnek érezte magát. Az Úr is együtt örül velünk, amikor növekszünk. Szeretné, ha a fiuk, férfiak nagyra nőnének, mint a palánták, és ne lennének a hitben gyermekek. Ha férfiúvá fejlődnének. Ha lányaink olyan kedvesek, barátságosak és bájosak lennének, mint amilyen csodálatosan szép látvány egy palotában a faragott oszlop. Tartja a súlyt, lehet rá támaszkodni, megbízható. Milyen csodálatos lenne, ha gyülekezeteinkben a férfiak és nők mindent megtennének azért, hogy tessenek Annak, aki megalkotta őket. Ha

„Boldog ember az, aki az Úrba veti bizodalmát, nem igazodik a kevélyekhez és az elvetemült hazugokhoz. URam, Istenem! Sok csodás tervet vittél véghez értünk, nincs hozzád fogható, Szeretném hirdetni és elmondani, de több annál, amit fel tudnék sorolni.” Zsoltárok könyve 40:5-6. Egy régi történet szerint az egyik kínai császárnak nem volt gyermeke. Így hát elhatározta, hogy a birodalmából kiválasztja a legrátermettebb fiút, örökbe fogadja és örökösévé teszi. E célból katonáival országa minden településére, minden 10 év körüli fiúnak virágmagot küldött, avval az üzenettel, hogy 1 év múlva mindenki jelenjen meg a császár előtt, és hozza el azt a növényt, amit a kapott magból nevelt. Akkor majd ki fogja választani a legrátermettebbet. Ling is kapott egy magot. Gondosan elültette, kitette a napra és minden nap megöntözte. Teltek-múltak a hetek, hónapok, és miközben a falu többi gyereke növénye szépségéről és nagyságáról áradozott, az ő kis kaspójából még semmi sem

„Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg!” (Ézsaiás könyve 53. fejezet 7. vers) Reggelente futás közben gyakran találkozom Hajmáskér határában legelő birkanyájjal. Sőt már annyira megszokott látvány vagyunk egymásnak, hogy a pásztorral szinte egyszerre intünk és köszönünk egymásnak. Bizony olyan megindító látvány, mikor a felkelő nap megcsillan a nyájon. Csak épp akkor soha nincs nálam telefon, hogy lefényképezze. Néhány hete pedig egy különös élményben részesítettek. A műút egyik feléről a másikra keltek át. De nem akárhogy. A pásztor ment elől, mögötte a nyáj. Ahogy odaért az úthoz, felemelte a botját, kurjantott egyet és ekkor csoda történt, mert a birkák olyan egy vonalban álltak meg, mintha egy láthatatlan kötelet húztak volna ki előttük. Egyikük sem tette az aszfaltra kis patáját. Majd a pásztor körülnézett füttyentett a feket

És majd örülnek mindnyájan, akik bíznak benned; mindörökké vígadjanak, és te megoltalmazod őket, és örvendeznek te benned, akik szeretik a te nevedet. Zsoltárok 5,12 Sokan tévesen képzelik el Krisztus jellemét és életét. Azt hiszik, hogy nem volt életében melegség és napfény, hogy mindig komoly, szigorú és örömtelen volt. Ilyen komor nézetek gyakran az egész keresztény élettapasztalatot beárnyékolják.     Gyakran hallhattuk, hogy Jézus sírt, de sohasem látták őt nevetni. Üdvözítőnk tényleg a fájdalmak embere volt; ismerte a gondot és szomorúságot, mert szíve minden emberi nyomor előtt nyitva volt. Bár élete az önmegtagadás élete volt, melyet fájdalom és gond árnyékolt be, de kedélye, lelkülete nem volt nyomott. Arcvonásai nem mutattak haragot és bosszúságot, hanem mindig békések, derűsek voltak. Szívéből az élet kimeríthetetlen forrása áradt, s bárhová ment is, oda nyugalmat, békét, örömöt és vidámságot vitt.     Üdvözítőnk élete állandóan a legmélyebb és legszenteb

„Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak.”  Jób könyve 42:5 Pár évvel ezelőtt egy különleges élményben volt részem. Férjemmel együtt Ausztriába látogattunk. Ottlétünk alatt egyik reggel így ébresztett: „Ma egy csodálatos helyre viszlek el. Bärenschützklammra megyünk!” Izgalommal telt a reggel. Már alig vártam, hogy meglássam az általa ígért helyet. Az út egy részét autóval tettük meg, aztán egy erdő széléhez érkezve, leparkoltunk és gyalog haladtunk tovább. Párom egyre lelkesebb volt. Mesélni kezdett korábbi élményeiről, amelyek Bärenschützklammhoz kötötték, és folyamatosan azt mondogatta: „Meglátod, gyönyörű lesz! Ehhez foghatót még nem láttál!” Bennem azonban furcsa gondolatok kavarogtak. Nem akartam letörni a lelkesedését, így nem mondtam ki őket hangosan, de folyton arra gondoltam: „Mi ebben a különleges?”, „Én már ennél különb helyen, ennél szebb erdőben is jártam.” A kirándulásnak ez a szakasza valóban egy egyszerű, köves úton vezetett végi

„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” Zsoltárok könyve 50:15 Kemény hetet hagytál magad mögött, és lehet, hogy a rémálmoknak még nincs vége. Küzdöttél és gyűrted a mindennapokat, próbáltál talpon maradni, próbáltál élni, túlélni. Próbáltad mutatni, hogy te elég erős vagy, kibírod, és menni fog, míg végül nem maradt már jártányi erőd sem. A harc nem most kezdődött, és érzed, messze még a békepipa, de már túl gyenge vagy a továbbhoz.  Már nem akarod játszani a hős. Nem akarsz kőszikla lenni, rendíthetetlen, csak ember, aki kiált az ég felé magányában. Csak egy ember, akinek szüksége van támaszra, segítségre a következő lépéshez. Egy ember, akiben él Isten arcának képmása mélyen, talán elfelejtve, de egy ember, aki mégis emlékezik, és a szíve dobbanásainak utolsó rezdüléseiben érzi és tudja, Rá van szüksége. Hát kiálts! Hívd Őt segítségül! Ne szégyelld kimondani, hogy egyedül nem megy! Ne süsd le a szemed, amikor megvallod: