reggeli dicséret

„ Ha keseregne a szívem, és sajogna a bensőm, akkor olyan ostoba és tudatlan volnék veled szemben, mint az állat. De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” Zsoltár 73,21-26 Újford í tás Gyermekkorom kedvenc meséje volt Fekete István Vuk című könyve. Rajongásig szerettem a rajzfilmet és szerettem a regényt egyaránt. Nem tudom hányszor láttam és hányszor olvastam, de egyik pillanata mindmáig mélyen belém vésődött. A kis Vuk, aki tele van mindig fárasztó kérdésekkel, észrevéve magát, aggódva fordul az öreg róka, Karak felé: „Buta vagyok én, Karak?” Mire az megnyugtatóan válaszol: „Nem vagy buta, csak még keveset tudsz.” Mi emberek sokat kesergünk, sokszor panaszkodunk és sokszor érezzük, hogy teljes joggal tesszük ezt. Mire fel 

Ima az élet alkonyán Az alkonyathoz érkeztem, Istenem. Életemnek fáradt óramutatói körbejárták ezerszer már, az ismerős utat.            Köszönöm mindazt, ami lassan már mind a hátam mögé kerül. Életemet, ezt a csodálatos nagy ajándékot. Köszönöm az örömöt és a szomorúságot. A társakat és a magányt. A munkát és a pihenést. Az erőt és az egészséget.            Köszönöm a sok boldog élet-titokra nyíló ajtót. És most már azt is köszönöm, hogy a sok ajtó kitartó kopogtatásom ellenére is mindig zárva maradt előttem.            Igen, Uram. Most már, az út végén, meg tudom köszönni a füstbe ment terveket, a meghiúsult reményeket, a valóra vált álmokat és ábrándokat is.            Köszönöm mindazt, amit adtál, és most már mindazt is, amit megtagadtál. Neked volt igazad, Uram. Nem vagy adósom semmivel. Könyörgöm légy velem mindabban, ami még előttem van. Légy velem, ha szenvedés, ha hosszú betegség, ha vigasztalan magányosság kíséri is majd az utolsó lépéseket. Ne emlékezzél meg hibá

„Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy biztonságban élhessek!” 4. zsoltár 9. verse Egyszer megkérdezte egy idős ember a barátját: – Te hamar elalszol? – Hát hogyne – hangzik a válasz –, elszámolok háromig, és már alszom is. – Háromig, hát te nagyon szerencsés vagy – csodálkozik irigykedve a másik. – No jó, be kell vallanom, néha fél négyig is. Vajon csak az idősek problémája a rossz alvás? Sajnos nem. Sokszor vagyok úgy én magam is, hogy ha éjszaka fölébresztenek a gyerekek – sajnos ez olykor-olykor előfordul –, utána nem tudok visszaaludni. Beindul az agyam, és elkezd zakatolni a hétköznapi problémák körül – és ilyenek mindig akadnak. A 4. zsoltár Dávid király egyik álmatlan éjszakáját írja le. Szorult helyzetéről beszél (2. vers), és arról, hogy bizonyos emberek – feltehetően miniszterei és tanácsadói – csúnyán megrágalmazták (3. vers). Ezek a politikusok avval vádolták Dávidot, hogy ő felelős az országban kilátásban levő (va

„Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül; Hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal. És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, a mely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen.”   (1. Zsoltár 1-3. vers) A boldogságot sokan a körülményektől teszik függővé, úgy gondolkodva, hogy boldog az, akinek van családja, van pénze, van hol laknia, van jó munkahelye, egészséges, odafigyelnek rá, megbecsülik, stb. Ám, ha megnézzük; a legtöbb vagyonos ember magányosnak és boldogtalannak érzi magát, pótszereken él és pszichológustól pszichológusig futkos. És ugyanakkor rengeteg olyan fogyatékos ember van, aki az egészségeseket megszégyenítve sokkal boldogabban éli a hétköznapokat, zokszó nélkül tűrve a megpróbáltatásokat. (lásd: Nick Vujicic, aki kéz és láb nélkül él) Tehát, be kell ismernünk a boldogs

Benne volt az Isten dicsősége, ragyogása hasonló volt a legdrágább kőhöz, a kristályfényű jáspishoz. Jelenések könyve 21,11 János az új Jeruzsálemről szóló látomásában ad egy leírást, hogy milyen az Isten dicsősége. Az új Jeruzsálemről alkotott kép is alapjaiban az Ezékiel 40–48. részekhez kapcsolódik. Ezékiel szintén elragadtatott egy magas hegyre, ahonnan megláthatta a (fogság után) újjáépült Jeruzsálem falait. Egy angyal mutatta neki a messiási idők új templomát, amelyikből az áldás folyója ered (Ezékiel 47:1–12). Ezzel szemben az a város, amelyiket az angyal mutatott Jánosnak, egészen más volt, mert hiányzott belőle a templom. Az új Jeruzsálem a nevén kívül semmiben nem hasonlított a régihez. Tökéletes dicsőségében felülmúlta a régit. Az egyik angyal, aki végrehajtotta Babilonon, a nagy paráznán az ítéletet, most megmutatja Jánosnak a „menyasszonyt”, a „Bárány feleségét”. Mindkét szó csillámló jelentésű. Jelenti a tökéletességre jutott egyházat (vö. 19:7) és jele

„ Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál, és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” Pál levele a filippiekhez 2:3-4 Postára indultunk. Délelőtt volt, és szokatlanul sokan várakoztak. Három hosszú sor kígyózott előttünk. „ Két kicsivel kivárni bármelyiket lélelpróbálónak bizonyulhat” - gondoltam magamban. De nincs külön kisgyermekes anyáknak fenntartott ügyfélszolgálati ablak, így beálltunk az egyik sorba. Azok azonban szokatlanul lassan haladtak, a kicsik türelme fogyott. A kinti, téli ruházat egy részét levetettük, de idővel a rajtuk maradt is kezdett túl meleggé válni. Ilyen körülmények között egy felnőttnek is nehéz várakozni, hát még két kisgyereknek. Egyre gyakrabban lehetett hallani a még halk, de panaszos hangocskákat: „Anya!”, „Melegem van!”, „Mikor megyünk?”. Időközben egy nyugdíjaskorú hölgy érkezett. Körülnézett, felmérte a sorok hosszát, kifejezte nemtetszését, majd

„Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” Pál első levele a thesszalonikaiakhoz 5:16-18 Hidd el, a javadra van! Én jót akarok neked. - mondta kezében az antibiotikummal vagy épp a kanalas orvossággal, miután átvirrasztotta veled az éjszakát, cserélgette a vizes borogatásokat, veled együtt szívta be a kamilla gőzét a nagy fehér takaró alatt, hogy legalább néhány percig bent maradj, és kicsit kevésbé érezd szenvedésnek. És próbáltad elhinni, hogy ez tényleg a javadat szolgálja, de undorral néztél a gyógyszerre, és nem ment le olyan egyszerűen.  Utólag persze könnyű belátni, hogy igaza volt, mert még mindig itt vagy, és talán már te is ugyanezt mondod a következő nemzedéknek. De akkor egyáltalán nem tűnt ez „javadra válónak”. A gyógyszer túl nagy volt, keserű és mindig szerencsétlenül próbált lecsúszni a torkodon. A tea túl meleg, a kamillás gőzölés túl forró és párás, a szirup túl édes