reggeli dicséret

Szeretem a sportot, különösen, ha vidámságot és látványosságot is csempész az életünkbe. Ma már sok-sok lehetőség adódik, hogy többféle válfaját kipróbálhassuk. Mindig csodálattal töltött el a japán nagy „mackók”, a sumozók birkózása. Igazi harcosok küzdelme ez. A lassú erődemonstráció az elején, majd a rajtjelre hirtelen egymásnak feszülő, testsúlyukat meghazudtoló gyors támadások, és az ezek miatt bekövetkező gyors vég, végül az el nem maradható tiszteletadás. A mai védőruháknak köszönhetően, mi átlagos testmérettel bíró emberek is, kipróbálhatjuk ezt a sportot. A védőruha megakadályoz bennünket abban, hogy sérülést okozzunk, vagy elszenvedjünk. Sok fiú nézi csodálattal a fegyvereket, a különböző technikai újításokat, de mégis kevesen tudják, hogy ma már léteznek olyan modern fegyverek, melyek megóvják a támadó és a védekező felek életét egyszerre. A tudósok kitartó munkájának köszönhetően vannak olyan kézi lőfegyverek és kisebb ágyúk is, amik az acéllövedékek helyett speciális ra

„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak” Róma 8:28. Tudjuk! Tudjuk? Elhisszük? Tényleg minden javukra van azoknak, akik Istent szeretik? Hát? Most aztán eszedbe juthat néhány ismerősöd, barátod, közeli családtagod… akik embertelenül sokat szenvedtek, mindenféle baj megérte és elérte őket, több közülük meg is halt már. Hogy lehet az, hogy azoknak, akik Istent szeretik – azoknak az életében minden együtt munkálkodik a jóra? Hogy minden javukra van? Hát, ha belegondolunk, van benne valami. Sok embert tanított meg úgy igazán imádkozni a nehézség. Sokan tanultak meg Istennel beszélgetni, amikor mindenük elveszett, amikor kiforgatták őket, amikor elhagyta a párjuk, amikor minden összeomlott. És visszanézve, valóban elmondható, hogy akik tényleg Istenre merik rakni terheiket, gondjaikat, azoknak valahogy úgy alakul az életük, hogy a végén jó kerekedik ki belőle. Hidd el, ha valóban Isten a barátod, és úgy

„Bűneikről és gonoszságaikról pedig többé nem emlékezem meg.” Zsidókhoz írt levél 10:17 A napokban ünnepeltük párommal eljegyzésünk 5 éves évfordulóját, s az alkalom kapcsán felidéztük az öt évvel ezelőtt történteket. Mindketten elmeséltük, mire emlékszünk, mi az, ami megmaradt, s amit e nap kapcsán drága kincsként őrzünk. Érdekes volt megfigyelni, hogy bár volt néhány pillanat, amely mindkettőnknek megmaradt, sok olyan mozzanatra emlékeztünk külön-külön, amire a másik csak halványan, vagy egyáltalán nem. Ez is jól mutatja, mennyire szelektív az emlékezetünk. Sok minden befolyásolja azt, hogy mire emlékszünk vissza. Azonban legtöbbször megmarad az emlékezetünkben az, ha valami mély benyomást tett ránk pozitív vagy negatív irányban. És sajnos mi emberek hajlunk arra, hogy a negatív élmények felülkerekedjenek. Ha valaki megbánt, sebet ejt a lelkünkön. A seb sajog, s míg a fájdalmat érezzük, nehéz megbocsátani. Azután lehet, hogy begyógyul a seb, de mivel heges marad a helye,

„Avagy ha valamely asszonynak tíz drakhmája van, és egy drakhmát elveszt, nem gyújt-é gyertyát, és nem sepri-é ki a házat, és nem keresi-é gondosan, mígnem megtalálja? És ha megtalálta, egybehívja az ő asszonybarátait és szomszédait, mondván: Örüljetek én velem, mert megtaláltam a drakhmát, melyet elvesztettem vala!” (Lukács evangéliuma 15. fejezet 8-9. vers) Azt hiszem, mindannyian átéltük már a dolgok elvesztésén való bosszankodás érzését és a kétségbeesett keresés utáni megtalálás örömét is. No de, az evangéliumban lévő példázat értelme nem egy elveszett kulcs, egy elvesztett pénztárca, vagy egy számunkra oly fontos dokumentum, tárgy megtalálásának öröme. Ez a történet Jézus mindenek felett álló szeretetéről beszél. Hiszen, mi azon dolgok után szoktuk feltúrni a lakást és kiabáljuk le feleségünk/férjünk/gyermekünk haját, - "hova tetted?!" - amelyek komoly értéket képviselnek. De egy ötforintost már nem szoktunk így keresni… Ez az elveszettekről szóló fejez

„Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát.” Zsidókhoz írt levél 12:1 (Új fordítás) Ebben a versben a hitéletünket Pál apostol egy sporthoz, a versenyfutáshoz hasonlítja. Mindannyian láttunk már futóversenyt, talán még részt is vettünk benne. Ha máshol nem, az iskolában. Tudjuk, hogy milyen fárasztó, minden erőnkre és kitartásunkra szükség van a futáshoz. Sokszor nem is az első helyezés a cél, hanem az, hogy egyáltalán beérjünk a célba – végig tudjuk futni a kijelölt távot. A Biblia lapjai tele vannak olyan személyek életével, akik beértek a célba – azaz Istennel való kapcsolatuk helyreállt. Az ő életük nem volt felhőtlen, nyugodt séta, hanem küzdelmes, fárasztó és nehézségekkel teli. De életükkel megmutatták, hogy hogyan lehet (és kell) a mindennapi apró gondjainkat Ist

„Mindenekelőtt azt kell megértenetek, hogy az Írás egyetlen jövendölése sem származik egyéni értelmezésből. Mert sohasem emberi akaratból származott a jövendölés, hanem Isten szent emberei a Szentlélektől sugalmazva szóltak.” Péter második levele 1:20-21 Isten mindig is megtalálta a módját annak, hogy szóljon hozzánk. Kezdetben személyesen beszélgetett Ádámmal és Évával, akik csak akkor próbáltak elrejtőzni előle, mikor Isten tiltása ellenére ettek a fáról.  Bújócskát játszottak, de Isten hamar megtalálta őket. „Hol vagy?” – kérdezte.  A válaszon el kell gondolkodnunk: „Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el.” (1Mózes 3:10) Azért kérem, hogy gondolkozzunk ezen, mert látni kell az Isten Igéjének természetét és az azt befogadó ember reakcióit. A közlési forma változhat. Isten szólhat személyesen, prófétái által vagy írásban – a lényeg ugyanaz marad. Az önmagát és kegyelmes szeretetét kinyilatkoztató Isten nem csupán a jövőt tárja fel

„Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgatom.” Ézsaiás könyve 65:24 Üres arcok, melyekről keményen visszapattannak a kimondott szavak. Nincs semmi értelme, mondhatsz bármit, nem hallják meg. Kiálthatsz, sírhatsz, átkozódhatsz, szelíden kérhetsz, mind hiába. Az ember füle csak maga felé hajlik, csak a saját szívdobbanásuk, a saját agytekervényeik kerregése-kattogása köti le őket. Úgy érzed, rád senki se figyel, és eltűnhetnél némán a sorok között, észre sem vennék, hogy hangod hiányzik a nagy kórus egyik szólamából.  Vagy túlontúl is rád figyelnek, csak éppen nem értik, amit hallottak tőled. Nem értik, nem akarják megérteni, és te ugyanúgy egyedül maradsz, mintha szavadat meg se hallották volna. Mintha a puszta közepén állnál, hangod már rekedtes a kiáltozástól, mert nem találod, merre van a hazafelé.  Süket ez a világ, de ma reggel azt az üzenetet hozom eléd, hogy tudd meg, van akinek a hallása nem romlott semmit az örökkévalóság ellenére. Valaki igenis