Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: március 15, 2009
Elcsendesedés „Ő pedig így szólt hozzájuk: "Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé." Mert olyan sokan voltak, akik odaérkeztek, és akik elindultak, hogy még enni sem volt idejük.” Márk evangéliuma 6. fejezet 31. verse Korunk átka az általános túlhajszoltság. Egyrészt mert mi magunk is sokat akarunk, és nem akarunk semmiről sem lemondani, másrészt, mert hatással van ránk a körülöttünk élők hajszolt életmódja. A médiák, a sajtó, a reklámok, mind azt sugallják, hogy esemény teli életet kell élni, nyüzsgésben, folyamatos „buliban.” És bár a nyüzsgés lényege, hogy sose legyünk egyedül, mégis magunkra maradunk, mert e folyamatosan felajzott állapot nem kedvez az igazi kapcsolatok kialakulásának. Egy kapcsolat kialakulásához ugyanis magány is kell, csendesség. Amikor úgy ismerhetem meg a másikat, hogy kizárók minden más zavaró tényezőt, és csak rá figyelek, és ő rám. Amikor idő van szavainkat tisztázni, gondolatainkat kifejteni, a másika
Jézus imája az egységért „És én azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk.” János evangéliuma 17:22 Isten közösségben létezik, a Szentháromság közösségében: Atya, Fiú, Szentlélek. A főpapi imádságban Jézus erre az egységre utal, amikor azt mondja: „amiképpen mi egy vagyunk.” Azért imádkozik életének egyik legkritikusabb, legnehezebb szakaszában, hogy követői eljussanak az egymás közötti egységre. Ha Jézusnak az egységért kellett a leginkább imádkoznia, akkor ez azt jelenti, hogy az egyik legnagyobb veszélyforrás a keresztények számára az „egység nélküliség”. Valóban így van, sokszor nagyon nehéz az egység megvalósítása. Az egység előfeltétele egymás elfogadása, a szeretet megélése a közösségen belül. Mivel azonban a bűn mindannyiunkat megrontott, így szeretetünk elsősorban nem a másik ember felé, hanem önmagunk felé irányul. Az önszeretet pedig nem alkalmas a közösség építésére. Az egység megvalósítása tehát az önző
Istentől kapott áldások „Megadtad neki szíve kívánságát, ajka óhajtását nem tagadtad meg. Hiszen gazdag áldással fordulsz feléje, fejére színarany koronát teszel. Életet kért tőled, és megadtad neki, hosszú életet, örökké tartót. Nagy a dicsősége, mert megsegítetted, fenséget és méltóságot adtál neki.” Zsoltárok könyve 21:3-6 Te szeretnél úgy élni, hogy minden kívánságod teljesül? Én néha igen, de nem szeretném, ha valóban mindegyik teljesülne. Bár, ha úgy rendezem be az életemet, hogy vigyázzak, mert mindegyik teljesedni fog, akkor talán meg tudnám szokni a helyzetet. De mi lenne akkor, ha mindenkinek minden kívánsága valóra válna? Csak három kívánságról volt szó az egyik mesében, de a házaspár kénytelen volt a kolbászt levarázsoltatni a gazda orráról - ezzel elhasználni a második balul sikerült kívánság következménye miatt a harmadikat is -, mert nem gondolták, hogy minden szavukra vigyázni kellett volna. Még a mesében sincs olyan világ, hogy mindenkinek minden kívánsága teljes
Örömmel ad az Úr „Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.” (Máté evangéliuma 7. fejezet 8. vers) Papíron katolikus családban nőttem fel. Papíron, hiszen szüleim igyekeztek megfelelni az elmúlt rendszer elvárásainak, így még nagy ünnepekkor sem mentünk templomba és Bibliánk sem volt. Persze ennek ellenére igyekeztek becsületesen felnevelni bennünket húgommal együtt. Testvéremmel ellentétben én inkább visszahúzódó gyermek voltam. Legszívesebben egyedül játszottam saját magam építette kis világomban. De ahogy visszaemlékszem ebben a világban mindig is ott volt valami istenféle, persze nem így neveztem magamban, de tudtam, hogy van, hogy kell lennie. Ám erről soha nem beszéltem otthon. Talán ebből a visszahúzódásból fakadt, hogy sohasem vágytam diszkóba, bálba, nem érdekelt sem a cigaretta, sem az alkohol, amihez hozzájárult, a családban való előfordulásuk miatti viszolygás is. Viszont nagyon szerettem olvasni. Cooper, Karl May és Jules Verne kalandr
Egy kisebb (?) csoda "Ekkor fel akarták venni a hajóra, de a hajó egyszeriben odaért a partra, ahová tartottak. " János evangéliuma 6,21 Mielőtt hosszú útra indulunk, mindig Isten oltalmát kérjük, az Ő kezébe tesszük életünket. Most is így indultunk és nyugodt voltam: semmi baj nem érhet bennünket, hisz Isten velünk lesz és vigyáz ránk. Az M5-ösön baleset: személyautó kamion alá csúszott, az autó teteje teljesen ledarálva, csak az ülései meredeztek az ég felé... A balesett miatt az M0 is bedugult. 10-15 perc állás, lépésben araszolgatás következett. Ahogy elindult a sor, hirtelen a külső sávból elénk vágott egy kocsi, és ugyanolyan hirtelen le is fékezett. Alig fogott a fék a csúszós úton, de sikerült megállnunk. Se nekünk, se az autónak nem lett semmi baja. Hiába, Isten vigyáz ránk! Ám az ölemben levő telefonom a hirtelen fékezéskor lerepült a földre. Mikor felvettem, ki volt kapcsolódva. Próbáltam bekapcsolni, de semmi. Nem ment. Belém hasított a felismerés: tönkre ment
Az ima ereje „És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer.” Jakab levele 5:15 A bűn és a szenvedés, két olyan dolog, melytől már kezdetek óta szabadulni szeretne az ember. Az igazsághoz az is hozzátarozik, hogy inkább az utóbbi zavar bennünket, bármi is legyen az oka. Az ima erejéről szoktunk itt beszélni, bár azt is mondhatnánk, hogy a közösségi imában rejlő lehetőségnek egy gyakorlati formájáról van itt szó. Az olajjal való megkenést ma már ritkán alkalmazzuk, pedig ez egy elterjedt és elfogadott gyakorlat volt az apostoli időben. Ha valaki nagyon beteg volt, magához hívatta a gyülekezet presbitereit, hogy imádkozzanak érte és kenjék meg olajjal. A hitből fakadó ima, a bűnvallás, a buzgó könyörgés pedig nem maradt válasz nélkül (még ha nem is minden esetben gyógyult meg a beteg). Egy gyakorlat mindenképpen áldást jelentett a beteg és a közösség számára, a következő okok miatt: - Az olajjal való megk
Angyalok védelmében „Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon” Zsoltár 91:11 Sok évvel ezelőtt felhajtottam az M0-ra, és azt vettem észre, hogy egy teherautó elszabadult kereke egyenesen felém tart. Félrerántottam a kormányt, és ezzel el is vesztettem az uralmat a Wartburg felett. Hol balra, hol jobbra, hol a saját, hol a szembejövő sávba csapódtunk, néha négy keréken, néha két keréken billegtünk ide-oda. Végül a kocsi megállt a túlsó oldalon. Visszahajtottunk a jó oldalra, és az ijedségen kívül nem lett semmi bajunk. A történések előtt és után tömött kocsisor hömpölygött, de éppen akkor, amikor baleset történhetett volna, valamilyen megmagyarázhatatlan okból egy sem. „Isten még akar valamit tőlem” – gondoltam. Persze nem mindig úsztam meg a bajt ilyen könnyen. Jézus sem. E földre született, szegényen élt, verejtékkel szerezte kenyerét. Félreértették, félremagyarázták, meggyanúsították. Elűzték, elfogták, megverték, keresztre feszítették. Sátán pedig,