reggeli dicséret

"Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek." Máté 7,1 Bele gondoltunk már abba, hogyha minden csupán az előítéleteink alapján működne, akkor Ábrámból nem lett volna Ábrahám, Jákóbból Izráel, a mennydörgés fiaiból a jóságos Jakab és a szeretett János, Saulból pedig soha nem lett volna Pál apostol?! Az előítélet egy védekezési mechanizmus. Védekezünk az ismeretlennel szemben. A legtöbben egy bizonyos társadalomban, egy környezetben, egy kultúrában születtünk, nőttünk fel és élünk. Saját világunkat nagyon jól ismerjük, tudunk benne tájékozódni, megvannak a viselkedési sémáink, amik által el tudjuk érni, amit szeretnénk. Ebben a környezetben tipizáltuk az embereket, vagyis kategóriákba soroltuk őket bizonyos jellemzők, a velük szerzett tapasztalataink alapján, hogy könnyebb legyen a hozzájuk való viszonyulásunk. Ha egy ismeretlennel találkozunk, akkor a leginkább felismerhető, külső tulajdonságai, első megnyilvánulásai alapján őt is megpróbáljuk beilleszteni és ott tart

„Figyeljetek, egek, hadd szóljak! Hallgassa a föld is szám beszédeit! Csepegjen tanításom, mint az eső, hulljon a beszédem, mint a harmat, mint langyos zápor a gyenge fűre, s mint enyhe permet a pázsitra! Az ÚR nevét hirdetem, magasztaljátok Istenünket! ” Mózes 5. könyve 32:2-3 El sem hinnéd, ki énekelte ez a zsoltárt! Hát Mózes! Az a Mózes, aki két és fél millió ember gondját-baját hordozta 40 éven át a pusztában. Akit kikezdtek, nem fogadtak el. Aki ellen zúgolódtak, és vissza akartak fordulni Egyiptomba. Akinek végig kellett hallgatni a tyúk-pereket, a panaszokat. Az a Mózes, aki Isten kezéből vehette el a kőtáblákat, de aztán össze is törte őket, amikor látta, mit tett a nép. Akinek Isten megmutatta a hegyen a mennyei templomot, hogy aztán annak mintájára építsen egyet a pusztában. Dinamikus, mozgalmas életet élt, tele veszéllyel. Egyetlen napot sem tudott elképzelni Isten vezetése nélkül. Ez a Mózes énekelte a fenti zsoltárt. Belegondoltál? Próbáld meg egy la

„Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” János szerinti evangélium 16:24 Egy detroiti bíró mesélte el a következő történetet valamikor az amerikai polgárháború (1861-1865) válságos évei után: »Amikor a háború kitört és az egyetlen fiam is hadba vonult, érdeklődni kezdtem a katonák sorsa iránt. Minden katona, akivel találkoztam, a fiamra emlékeztetett, mindegyikben a fiamat láttam, és kezdtem érdeklődni a sebesültek, betegek és foglyok után. Amikor egy sebesült katona a városunkba érkezett, azonnal a kocsimmal elhozattam a kórházba. Nemsokára megválasztottak a sebesülteket gondozó egyesület elnökévé, s a napnak néhány óráját mindig a kórházban töltöttem, érdeklődve, hogy a betegeknek nincs-e szükségük valamire. Pénzt és időt költöttem erre. Egy napon aztán így szóltam a feleségemhez: – A katonák már nagyon sok időmet igénybe veszik, és ez nem mehet így tovább, m

„És lészen: az utolsó időben az Úr házának hegye a hegyek fölé helyeztetik, és felülemelkedik az a halmokon, és népek özönlenek reá. Pogányok is sokan mennek, és mondják: Jertek, menjünk fel az Úr hegyére és a Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az ő útjaira, és járjunk az ő ösvényein! Mert Sionból jő ki a törvény, és az Úr beszéde Jeruzsálemből. (Mikás könyve 4. fejezet 1-2. vers) Itt ülök az Olajfák hegyén, előttem az Úr házának hegye. S beteljesülni látszanak a próféta szavai, hiszen közel háromezer évvel Mikeás jövendölése után amerre nézek, emberek áradata hömpölyög, a világ minden tájáról turisták milliói özönlenek a Szeretett városba. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy a fenti prófécia nem a jeruzsálemi turizmus fellendüléséről szól. Mert ha Mikeás nem is, de az Örökkévaló mindenképp előre tudta, hogy az utolsó időben a Szent hegyen már nem fog ott állni az Ő háza. De akkor milyen hegyről és milyen házról van itt szó? Az Újszövetségben a

Mert enyém az erdőnek minden vadja, a barmok az ezernyi hegyeken. Ismerem a hegyeknek minden szárnyasát, és a mező állatai tudva vannak nálam. Ha megéhezném, nem mondanám meg néked, mert enyém e világ és ennek mindene. (Zsoltárok 50, 10-12) Minden magántulajdon. Egy utcán végigsétálva, félve, vagy egyáltalán nem nyúlunk hozzá szinte semmihez, mert az valakié. Persze a bátrabbak azért meg-megérintik mások tulajdonát. A gyerekeket szüleik arra tanítják, hogy ehhez nem szabad érni, ezt se fogd meg, mert nem a tied. Mégis kié az, ami közös? Egyáltalán mi az, ami közös? Van olyan? Egy határátkelőnél a „senkiföldje” kinek a fennhatósága alá tartozik? Kié a földgáz? Kié a víz, és kié a levegő? Kinek a tulajdonát képezik az erdők, a fák? Kinek kell elszámolni az elhulló falevelekkel, és egyáltalán ki tudná azt megszámolni? Sajnos az emberi mohóság közepette a birtoklási vágy előtérbe került az emberi jellemvonások között. Szintén gyerekkortól tanítanak bennünket szüleink arra

"Mert a szegény nem fogy el a földről, azért parancsolom neked, hogy légy bőkezű az országodban levő nyomorult és szegény testvéredhez." Mózes 5. könyve 15:11 „Bár Isten mérhetetlen áldásokat ígért népének, az mégsem volt szándéka, hogy a szegénység ismeretlen legyen közöttük. Kijelentette:   szegények mindenkor lesznek az országban. Mindig lesznek népe között olyanok, akik együttérzésüket, gyengédségüket és jóakaratukat igénybe vennék.  Isten törvénye a föld terméséből biztosított egy részt a szegényeknek. Ha valaki éhes volt, joga volt felebarátjának földjére, gyümölcsöskertjébe vagy szőlőjébe menni és a gabonából vagy gyümölcsből enni.   A termőföldek és gyümölcsöskertek utószedése (böngészése, tarlózása) egészen a szegényeket illette. Hétévenként különös módon intézkedtek a szegényekről. A szombatév - ahogy ezt nevezték - az aratás befejeztével kezdődött. A betakarítást követő vetési időben a nép nem vethetett, tavasszal nem művelhette szőlőjét és nem

„Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus” János első levele 2:1 Hazafelé vezetsz a lemenő nap fényében. Most csak komótosan nyomod a gázpedált, a mai munka kezd a végéhez közeledni, és már semmi kedved nincs a sietéshez. Szemed újból és újból az alábukni készülő sárga óriásra téved, és különös érzések kerítenek hatalmukba. A színek fájdalmasan gyönyörűek, és olyan, mintha örökre búcsút mondanának a Földnek. Mintha a nyugvó Nap többet nem kelne fel beragyogni tragikus bolygónkat. Mintha megelégelte volna a sok gonoszságot, és nem akarna többet látni belőle. Mintha ez a naplemente az utolsó lenne.  Felhőréteg vonja be az eget feletted, és csak a nyugati határt hagyja szabadon, teret engedve a búcsúzó fény utolsó pillantásainak. Sárga, piros, lila, kék, és az összes létező árnyalat jár táncot szemeid előtt, míg gondolataid már hangosabban kiabálnak a színek fájdító vibrálásánál.  M