reggeli dicséret

"Mert valahány ígérete van Istennek, azokra őbenne van az igen, és azért általa van az ámen is..." 2Korintus 1,20 Nem adatik meg mindenkinek, hogy ebben a világban és az Isten országában is boldog élete legyen. Hogy ez mennyire igazságtalan és mennyire bánt minket, az egy komoly kérdés. Hogy Isten miért nem tesz semmit azért, hogy jelenlegi sorsunkon fordítson, vagy miért engedi meg, hogy hibáink, bűneink következményeként akár földi pályánk végéig szenvednünk kelljen, küzdve a kilátástalansággal - nem válaszolható meg addig, amíg csak önnön sebeinkre nézünk. Tudomásul kell vennünk - egyébként erre tanít minket az egész teremtett világ -, hogy a mi kis életünk, úgy ahogy van, része a nagy egésznek. Isten tervében pedig minden egyetlen célt szolgál: az emberek üdvösségre jutását. Ennek megvalósítása pedig az Isten kezében van. Így történjen velünk bármi, az is ezt az egy célt szolgálja. Mi szeretjük hangsúlyozni, hogy csak kérned kell, csak hinned kell és Ő m

„De most állj fel! Azért jelentem meg neked, mert kiválasztottalak, hogy a szolgám legyél. Azt akarom, hogy tanúskodj az emberek előtt arról, amit ma láttál, és amit majd ezután mutatok neked!” Apostolok cselekedetei 26: 16. (Egyszerű ford.) Képzeld el, hogy ezt az Igét neked mondja az Úr. Valahogy így képzelem el: „Gyermekem, állj végre talpra! Szeretném, ha rólam tennél ma bizonyságot. Olyan sok dolgot tettem eddigi életedben, kérlek, mondd el barátaidnak! Mondd el, hányszor emeltelek fel, vigasztaltalak meg. Beszélj nekik arról, hogy hogyan segítettem neked beosztani kevéske pénzedet. Mondd el, milyen érzés volt, amikor meggyógyítottalak, betegségedből talpra állítottalak. Oszd meg velük tapasztalataidat. Mondd el nekik, mi-mindenért vagy hálás! Tudod gyermekem, hogy saját, személyes tapasztalataidat nem tudják visszautasítani. Mert az megtörtént. Arra élő bizonyság vagy. De ha elmondod munkatársaidnak, barátaidnak, szomszédaidnak, betegtársaidnak, hogy VELED mit tett

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.        Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” (Máté evangéliuma 11:28-30) Tizenéves koromban sok cserkésztáborban vettem részt. Már pár nappal a gyerekek érkezése előtt kimentünk a táborhelyre, hogy kiépítsük a törzs körletét. A hatalmas katonai sátrakat és félmázsás ládákat nemritkán kocsival megközelíthetetlen helyekre kellett elcipelnünk, meredek leejtőn le, sűrű erdőn átvágva. Még most is emlékszem, hogy porzott a vaskos ponyvaköteg, amikor megkönnyebbülve ledobtuk a vállunkról. Másnapra olyan izomlázzal ébredtünk, hogy alig tudtunk megmozdulni, de a neheze csak most kezdődött. Miután megérkeztek a gyerekek, reggel 7-től este 10-ig folyamatosan figyelnem kellett a felelősségemre bízott 8-10 gyerekre, utána pedig 11-ig, vagy

„Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek.” (Péter első levele 2. fejezet 21.vers) Nemrég egy bibliaismereti előadásra készülve több, az első századok keresztény mártírjairól szóló anyagot gyűjtöttem. Egyrészt megdöbbentő, másrészt felemelő volt olvasni a Jézus iránti önfeláldozás eme történeteit. Az egyik egy olyan keresztényről szólt, aki nem volt hajlandó megjelenni a császárimádás ünnepén, sőt azt vallotta, hogy számára a császár csak egy halandó ember, amiért is a város tanácsa kíméletlen halálra ítélte. Elrendelték, hogy mikor nyilvánosan kivégzik, végtagjait és fejét vágják le és elrettentésül vigyék el és akasszák fel a környék kisebb településein. Ez ítélet hallatán a keresztény boldogan mosolygott és így kiáltott fel: bárcsak lenne elég testrészem, hogy az egész világon bizonyságot tehetnék arról a Jézusról, akiért meghalok. De milyen távol áll től

„Mondd a bölcsességnek, hogy a nővéred, és az értelmet nevezd jó ismerősödnek, hogy megőrizzen a más feleségétől és a hízelgő szavú idegen nőtől.”               Példabeszédek könyve 7:4,5   Régebben hallottam egy történetet egy második osztályos kislányról, aki nyúlajakkal született. Emiatt furcsa volt a szája és a mosolya. Mivel más volt, mint a többiek, senki sem akart vele játszani. A visszautasítás miatt nagyon alacsony lett az önbecsülése. Visszahúzódóvá és félénkké vált a társaival szemben. Nem igazán voltak barátai, mindig egyedül volt. Egy alkalommal az iskolában hallásvizsgálatot végeztek a tanulókon. A tanár egyenként felszólította a gyerekeket, hogy a tanári asztaltól indulva, szépen lassan sétáljanak az ajtó felé. Miközben így tettek, a tanár suttogott valamit, amit a tanulónak az egész osztály előtt, hangosan el kellett ismételnie. A legtöbb gyereknek a tanár ilyesmiket mondott: „Kék az ég. Van egy macska az udvaron. Ma kedd van.” Egyszerre csak a ki

„Te azonban azt hirdesd, ami egyezik az egészséges tanítással, hogy az idős emberek legyenek mértékletesek, tisztességesek és józanok a hitben, a szeretetben és az állhatatosságban egészségesek; ugyanígy az idős asszonyok is szentekhez illően viselkedjenek; senkit se rágalmazzanak, ne legyenek mértéktelen borivás rabjai, tanítsanak a jóra.” (Tituszhoz írt levél 2:1-3) Kisfiam – aki még nem töltötte be a hármat – sokszor tesz föl nekem olyan kérdéseket, amelyek megválaszolása egyáltalán nem egyszerű feladat: „Miért kell délután lefeküdni?” „Miért nem megyünk be a legós boltba?” „Miért nem eszünk polipot?” „Miért nem vesszük meg azt a játékot?” „Miért pipázik az a bácsi?” „Mit jelent az, hogy kompatibilis?” – hogy csak néhányat említsek. Mikor sétálunk, gyakran elhaladunk egy kocsma mellett, amely már régóta felkeltette fiam érdeklődését. Mindig bekukucskált az ablakon, és kérdezősködött: „Anya ez micsoda?” Minden alkalommal többet akart megtudni arról a helyről. „Miért mennek a

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” János evangéliuma 13:34-35 Megszülettél, szép lassan felnősz, éled a mindennapok mókuskerekét, próbálod megérteni és megvalósítani, hogy mit jelent Embernek lenni, aztán egyszer majd te is búcsút intesz mindannak, ami ehhez a Földhöz láncolt. Ezért belül a szíved mélyén küzdesz a feledés ellen, és szeretnél valami maradandót hagyni magad után, letenni valamit az asztalra, ami megőrzi emlékedet, miután lábnyomaid porát már rég elfújta a keleti szél.  Szeretnél alkotni, kitűnni, hős lenni, bajnok, akinek neve fent marad örökké, aki véghezvitt valamit, valami kiválót és különlegeset az emberiség kusza történelmében. De nyomaidat sebekké varázsolja az idő, vagy eltűnnek a szürkület zavarában, és emlék sem marad utánuk.  Felteszed magadban unos-untalan a kérdést, hogy ak