reggeli dicséret

A tanítványok pedig álmélkodnak az ő beszédén; de Jézus ismét felelvén, monda nékik: Gyermekeim, mily nehéz azoknak, akik a gazdagságban bíznak, az Isten országába bemenni! Márk evangéliuma 10. fejezet 24. vers Szerintem ez, azaz a gazdag ifjú története az egyik legkeményebb lecke az Újszövetségben. S miért? Mert látszólag arról szól, hogy Istennek semmi sem elég. Nem elég az, hogy naponta akár több órán át térdre esve ’Jó Mester’-ként szólongatjuk. (17. vers) Nem elég az, hogy gyermekkorunk óta hiánytalanul betartjuk az összes törvényt, hogy tisztelettudóan viselkedünk a szüleinkkel, hogy hűségesek vagyunk a házastársunkhoz, hogy becsületesek vagyunk az üzleti életben, sőt, hogy nem is pletykálkodunk. (20. vers) De az sem lenne elég, ha egész vagyonunkat alamizsnaként szétosztanánk, ha a testünket tűzre adnánk, ha annyit és úgy tanulmányoznánk a Szentírást, hogy az összes próféciát ismernénk is,” (1Kor.13:2-3) Értsük meg! A teve sehogy sem fér át a tű fokán! (25.vers) S hogy akkor mé

Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek. Istenem, igazságod a magas égig ér, mert hatalmas dolgokat vittél véghez. Van-e hozzád hasonló, Istenem? 71.Zsoltár 18-19.vers Amikor kicsi gyerekként azt mondták, hogy „Na majd megtudod, ha öreg leszel.”, nem értettem, hogy mire gondolnak. Mit fogok megérteni és mikor leszek öreg? Erre természetesen nem érkezett válasz… Nos, azóta felnőttem. Jóllehet még fiatal vagyok, de már öregebb, mint akkor voltam, amikor a fenti mondat elhangzott. Azóta „találkoztam” sok boldog, megható és kedves élménnyel és sajnos sok rossz, fájdalmas és keserű tapasztalattal. Azóta megértettem, hogy az idő a legnagyobb kincs, amivel rendelkezünk és tudom, hogy végtelenül bánni fogom, „majd ha megtudom”, „majd ha öreg leszek”, hogy oly’ sok pillanatot töltöttem aggódva, szorongva, rossz helyzetekbe beragadva és boldogtalanul. Azóta megtanultam, hogy értékelni kell a napfelkeltéket, a naplementéket, a

A jótevésben meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk majd, ha el nem lankadunk. Galatai levél 6:9 Amikor a mai szöveget elolvastam, eszembe jutott egy olyan helyzet Izrael történetéből, amikor nemhogy a jó cselekvését nem akarták folytatni, hanem az életük természetes tevékenységeit és fel akarták függeszteni- ez a babiloni fogság idején történt.  Nabukodonozor amikor először vette ostrom alá a szent várost, elvitte az izraeliták krémjét fogságba. Aztán kis idővel később újra visszatért és lerombolta Jeruzsálemet, köztük a templomot is. Akik nem a harcokban vesztek el, azokat meg fogságba vitte Babilonba. Izrael népének idegen országban kellett élnie, idegen istenségek között és a pogány király uralkodása alatt. Nagyon távolra kerültek a dicsőséges Izrael álmától, és az addig dédelgetett álmaik szerte foszlani kezdtek. Hogy mennyire nehezen élték meg ezt a helyzetet az a 137. Zsoltár olvasásakor rajzolódik ki előttünk: „Ott ültünk Babilon folyói mellett, és sírtunk, amikor Sio

Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem. Zsoltárok könyve 23:1-4 Aki vezet, ismeri a rengeteget, mint a tenyerét, és akkor is tudja, merre kell menni, ha az ösvényt már rég benőtte a fű, a bokrok vagy egy csapat akácfa. Megeshet, hogy az egyik kereszteződésnél te erősködsz: „Már pedig itt nem tovább egyenesen, hanem srégen balra kell menni!” „Akkor menjünk arra!” – biccent békésen, és később veled együtt küzdi át magát a kiszáradt patakmeder bokaficamító kövein. Eljön a pillanat, nem is egyszer, amikor úgy érzed, itt a vége, te feladod, nem éri meg keresztülgázolni a csalántengeren. Aztán mégis folytatod. Vele. Sajgó lábakkal, kimerülten. De az út épp egy csendes ligethez ér, ahol jólesik megpihenni, új erőre kapni, aztán élvezni, ahogy a szél összekócolja a ha