reggeli dicséret

"Milyen kedvesek nékem a te gondolataid, Istenem! Mily nagy azok száma! Számlálgatom õket, de több a homokszemeknél. Fölébredek és mégis veled vagyok." Zsoltárok 139,17-18. Voltál már olyan szerelmes, hogy azt mondtad: Ó, ébren álmodom! Magad sem hitted el azt, ami történt. Legszivesebben az egész világnak kikiáltottad volna: Igen, engem szeret! Viszont szeret! Aztán az egész napot vele tölthetted és nem csináltatok mást, csak beszélgettetek. És ittad minden szavát, kedvelted minden gondolatát és élveszted, hogy mindent megoszt veled, nem titkol el semmit. Az idõ pedig röpült, mintha szárnya lenne és újra és újra átélted a másik megismerésének csodálatos pillanatait. És akkor érezted elõször, hogy azt akarod, hogy ez a nap örökké tartson. Ismerek házaspárokat, akik már úgy ismerik egymást, hogy befejezik egymás gondolatát. Ez az egymásrahangolódás felsõ foka. Együtt töltött életünkben talán az aranylakodalmunkat is meg kell élnünk, hogy odáig eljussunk. Most

Rövid és eseménytelen életem alatt (Dr.SzJ) már nagyon sok furcsasággal találkoztam. Néhány közülük: -           Hidd el, már mindent megpróbáltam. Orvostól orvosig mentem, sőt több természetgyógyászt is felkerestem, már hipnózison is gondolkodtam. Semmi nem segít! -           És az ima? – kérdeztem. Szoktál imádkozni ezért? -           Az ima? Ja, igen! Szoktam imádkozni is. (Ez a személy egy keresztény közösség ’hívő’ tagja) Más eset, szintén egy magát kereszténynek valló személytől. -           Gyere, imádkozzunk, mert tudom, Isten meg tudja oldani, fog küldeni segítséget – mondtam. -           Ima?! Hát azt most hagyjuk! Szoktam én imádkozni, hidd el! – válaszolta. (Egészen kíváncsivá tett. Vajon hogyan ’szokott’ imádkozni?) Lukács evangéliuma 11:9-ben egy fokozódó és folyamatos imamódról olvashatsz. -           Kérj! A legkisebb dologtól a legnagyobbig bármit kérhetsz, és ami a javadra van, meg is kapod. -           Keress! Aktivizáld magad! Egyrészt keres

„Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” (Ézsaiás próféta könyve 41:10) Tavaly nyáron kisfiam harmadszorra fürödhetett a Balaton vizében. Korábban mindig nagy élménynek számított, de két és fél évesen eddig ismeretlen érzések is vegyültek a gondtalan pancsolásba – a félelem. Minden nap alig várta, hogy lemenjünk a vízre, de mikor már ott voltunk, sokszor be sem akart menni. Aztán mikor nagy nehezen rávettük, akkor mindig hozzám fordult: „De apuci, ugye vigyázol rám?” Próbáltam mind szóval, mind maximális odafigyeléssel biztosítani őt, hogy nem kell félnie, mindig ott vagyok mögötte, tartom a hóna alatt, vigyázok rá, és voltak percek, mikor valóban önfeledten át tudta adni magát a lubickolás örömeinek. De aztán vissza-vissza tért aggódó kérdése: „De ugye vigyázol rám?” Ezek a fürdőzések elgondolkodásra késztettek. Fiamnak nem volt sem velem, sem a vízzel kapcsolatban olyan rossz é

„Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok”   (Thesszalonikabeliekhez írt első levél 5. fejezet 18. vers) Reggelente, épp csak megmozdulok, macskám mintha erre az apró neszre várna, már szalad is hozzám, dorombolva és dörzsölködve köszönt. Úgy tud nézni mintha azt mondaná: „De jó, hogy felébredtél!” Aztán nyávog kettőt-hármat: „Gyere, cirógass! Gyere, adj enni!” Ilyenkor gyakran elgondolkodom azon, hogy miként lehet, hogy egy ilyen ösztönös kis állat is több hálával és kedvességgel rendelkezik, mint megannyi mogorva, pesszimista embertársam. Hiszem, mindannyian a hála képességével születtünk, és kisgyermekként más élőlényekhez hasonlóan akár egy papírgalacsinnak is tudtunk örülni, s azzal akár órákig is eljátszani. Nem estünk kétségbe, ha fenékre estünk, ismét felkeltünk és megtanultunk járni. Ha elmosta az eső a homokvárat, másikat építettünk. A szemétből is bunkert varázsoltunk. De ahogy felnőttünk, valami el

"Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből. Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke." Ézsaiás 11,1-2 „Mária elgondolkodott Simeon sokatmondó, nagy horderejű próféciáján. Amint a karjában nyugvó gyermekre tekintett, és emlékezetébe idézte a pásztorok szavait, örömteli hálával és nagy reményekkel telt meg a szíve. Simeon szavai Ésaiás próféciáját juttatták eszébe: "Származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s gyökereiből egy virágszál nevekedik. Akin az Úrnak Lelke megnyugoszik: bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. [...] Derekának övedzője az igazság lészen, és veséinek övedzője a hűség" (Ésa 11:1-5). "A nép, amely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük! [...] Mert egy gyermek születi

„Ha megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot és az igazság megszabadít titeket.” János evangéliuma 8:32 1772. december végén, Londontól 60 mérföldre, egy 47 éves volt rabszolgahajó tulajdonos újévi prédikációjára készült. Egy éneket szeretett volna írni.   Olyan éneket, ami megszólítja az egyszerű embereket.  Igehirdetésének alapigéjéül Dávid visszaemlékezését választotta: „Ki vagyok én, Uram, Istenem, és mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig?” (Krónikák első könyve 17:16) Dávid kérdését magára vonatkoztatva, visszatekintett életére, arra, hogyan is vezette őt Isten.  Édesanyja istenfélelemre nevelte, de betegség miatt korán elvesztette. Apja új családjában pedig nem figyeltek rá. Ragszolga-szállító hajók legénységéhez csatlakozott, és Afrika partjaihoz hajózott rakomány szerzés céljából. Ott egy alkalommal ő maga is rabszolgasorsra került. Szabadulása után azonban nagyon mélyre süllyedt. Próbált visszatérni Iste

„Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban.” Pál levele a filippiekhez 4:19 Hosszú idők óta vársz rá, és hinni szeretnél abban, hogy lehetséges. Hogy te is megkaphatod, átélheted, megtapasztalhatod. Hogy Ő neked is megadja. Hetek, hónapok, évek pörögnek egymás után, és te még mindig vársz. Bár a lelkesedés alábbhagyott, a hit meggyengült, és úgy érzed, a remény is becsapott, de még kapaszkodsz. Talán görcsösen, néha akaratosan, néha pedig csak az emberi küzdeni akarással, amikor már minden eddigi esély visszavonulót fúj.  De kezedet még mindig imára kulcsolod napközben, vagy csak ajkad sarkából röppen fel egy halk fohász az Ég felé. Aztán esténként, amikor elhalkul körülötted minden és mindenki, némán feltör belőled a vágy. Néha könnyek teszik keserűen sóssá a kérést, néha az értetlenség és a dobozba zárt látótér dühöt csal ki belőled, és repkednek a miértek, az „ez nem igazságos”-ok, és a „nem értelek”