A jövő megalapozása
Az ószövetségi korban az utódok, a gyermekek, a felnövekvő generáció volt az egyik legnagyobb érték a társadalomban. Ennek egyszerű oka volt: rájuk épült a jövő. Ezért voltak olyan jelentőségteljesek Isten ígéretei is, amikor népe ősatyáinak–Ábrahámnak, Izsáknak, Jákóbnak–gyermekeket ígért.
Évszázadokkal később, Dávid a király, a zsoltáríró egyik énekében arra kéri az Urat, hogy védje és áldja meg népét. Az első dolog, amit említésre méltónak talál, a nép gyermekei, fiataljai. De mégis mit jelent az, hogy legyenek olyanok, mint a nagyra nőtt palánták, vagy a palotákat tartó faragott oszlopok? Egyszerűen csak annyit, hogy ők táplálják a társadalmat, rájuk épül a jövő.
Ez a hasonlat két fontos dologra is megtanít bennünket.
Egy olyan jóléti társadalomban, mint a miénk, ahol az ember megélhet hetven, nyolcvan vagy akár kilencven évet is, lépten-nyomon olyan közösségek vesznek körül bennünket (legyen ez egy szűk családi kör, egy munkahely, egy egyház vagy akár a politikai élet), ahol a vezető még egy másképp működő korban, kultúrában és társadalomban nőtt fel. A ma reggeli igevers első tanulsága az, hogy merjük elengedni az irányítást, és átadni azt olyan személyeknek, akik közelebb állnak ennek a gyorsan fejlődő világnak a működéséhez, hiszen ebben nőttek fel.
A második tanulság is szerves része a hasonlatnak: ezt az egészet nem lehet úgy megtenni, hogy egyszerűen csak áttoljuk másra a felelősséget. A palántának már a kezdetektől fogva gondozásra van szüksége, és az oszlop is csak attól fogva oszlop, hogy felépítik azt.
A társadalmaknak mindig, minden korban arra van szükségük, hogy az új generációkat minél hamarabb bevonják az őket körülvevő világ működésébe, majd, amikor eljön az ideje (hamarabb, mint gondolnánk), átadják nekik a vezetést és az irányítást, bízva bennük még akkor is, ha egyes dolgokat egészen máshogy csinálnak, mint korábban. Hiszen rájuk épül a jövő.
