reggeli dicséret

„Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is.” (Thessalonikabeliekhez írt 1. levél 5:11) A thessalonikai gyülekezet tagjai odaadó, hűséges keresztények voltak. Voltak azonban olyan kérdések, melyek őket is nyugtalanították a jövővel kapcsolatban. Várták vissza Krisztust, de nem láttak tisztán minden részletet. Hittek abban, hogy meglátják még a korábban eltávozott Mestert, de nem voltak biztosak azok felől, akik már korábban meghaltak ebben a hitben. Az előző szakaszban megkapják a választ:  „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangy...

"E hegyen eltávolítja a leplet, amely minden népet beborított. A takarót, amely befödött minden nemzetet, elnyeli a halált örökre. Az Úr, az én Istenem minden arcról letörli a könnyet, és eltávolítja népe gyalázatát az egész földről, mert maga az Úr szólt." Ézsaiás 25,7-8. A próféta megigazította a ruháját, ahogy leült a kőre. Gondosan választotta ki a helyet, egyrészt, hogy jól lássa az alatta elterülő vidéket, másrészt, hogy ne legyen nyirkos a párától. Ritkán volt köd errefelé, de most csak a házak teteje és a magasabb fák koronája látszott ki az alacsony,  gomolygó fehérség alól. A nap lassan hágott fel az égre, egyre magasabbra és magasabbra. Ahogy a sugarak ereje növekedett, úgy bánt el a homályos foltokkal és már látszott, hogy ébredezik a város. Kereskedők siettek kinyitni üzleteiket, a templomszolgák eszközeiket cipelve igyekeztek a dolgukra. Majd az első gyerekek is előbújtak és nevetve kergették szét a köd maradék foszlányait. - Így lesz - mormolta ma...

„Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Korinthus 4:17-18) Szenvedés, fájdalom sajnos jól ismert jelenségek ebben a világban. Egyeseknek sok jár ki belőle. Ismerek egy családot, akik négy hónap leforgása alatt, három családtagjukat veszítették el. Hogyan mondható ilyen esetben az, hogy a szenvedés pillanatnyi, meg könnyű? Nem pillanatnyi, hiszen a halál kitépte szeretteiket a családi körből, vérző sebeket hagyva maguk után. Ez a seb nehezen gyógyul majd. Nem is mondható könnyűnek, hiszen egyáltalán nem könnyű elveszíteni egy szülőt, nagyszülőt, gyermeket vagy egy testvért. Mégis miért mondja Pál apostol, hogy a mi szenvedésünk pillanatnyi és könnyű? Hogyan mondhat egyáltalán ilyet? Csak egyféleképpen lehetnek a még oly fájdalmas sebeink is könnyűek és pillanatnyiak. Akkor, ha a tekintetünk...

„Mert ő szabadított meg minket, ... Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.” 2Tim 1,(9)-10. A lábaik gyorsan szaporáztak a sír felé, rohantak mind a ketten. A fiatalabb gyorsabb volt, ő előbb ért oda, de megadta a kellő tiszteletet és megvárta társát, hogy az mehessen be előbb. A sír valóban üres volt, ahogy az asszonyok állították. Nem volt benne, se körülötte senki. Eltűntek az őrök, már nem volt sehol a kertész, nem volt sehol, se közel, se távol egy személy se rajtuk kívül, csak az éledező és egyre bizonyosabbá váló remény: hogy valóban megtörtént! Ők azonban mégsem merték hinni Uruk feltámadását. Szívük bizonytalan, lappangó örömével telve tértek vissza tanítványtársaikhoz, hogy beszámoljanak. Jézus testét nem találták, csak azt a gyolcsot, amibe betekerték azon az estén ideiglenes búcsúzóként, hogy majd a nyugalomnap elmúltával visszaté...

Szinte születésünk pillanatától öregszünk, már ekkor vannak veszteségeink, de csak jóval később vesszük észre őket és általában még több idő telik el, mire tudatosul bennünk. Először a fizikai jeleket látjuk meg. Az első ősz hajszál – Ez eddig nem volt . A fáradtság – Régen többet bírtam . Nehezebben hajlik a térd, recsegősebb az ízület. Meg is jegyezzük: „Nem vagyok már húsz éves.” Később más dolgok jönnek. Mivel mindig újabb és újabb célok adnak feladatokat, észre sem vesszük, hogy lassan egyre több az elmúl lehetőség, az elveszett álom. Nem leszek már gitárművész, sem énekes. Tanár bácsi sem, ki kedves nebulókat oktat az iskolapadban. Kegyelem, hogy nem erre figyelünk. De néha, magányos estéken, mint az elveszett emlékek, úgy törnek elő lelkünk mélyéről régi vágyaink. Mennyi mindent szerettem volna, ami nem sikerült. Aztán rájövünk, hogy fogyatkoznak szeretteink, ismerőseink. Emlékszem a szomszéd bácsi letakart testére, ahogy rázkódott a szekéren, mikor a halottasházba v...

„Az Úr pedig monda nékem: Ne mondd ezt: Ifjú vagyok én; hanem menj mind azokhoz, a kikhez küldelek téged, és beszéld mindazt, a mit parancsolok néked. Ne félj tőlük, mert én veled vagyok, hogy megszabadítsalak téged! mond az Úr.” (Jeremiás könyve 1. fejezet 7-8. vers) Néhány éve az emberek fájdalomtűrő képességét vizsgálva, egy kísérletet végeztek pszichológusok. A tesztalanyokat mezítláb egy kád jeges vízbe állították, majd azt mérték mennyi ideig képesek elviselni a metsző hideget. A vizsgálat eredményeként, találtak egy tényezőt, amely egyeseket képessé tett arra, hogy kétszer annyi időt töltsenek a vízben, mint a többiek. Mi volt ez a tényező? A bátorítás. Akik mellett ugyanis ott állt valaki, aki jelenlétével támogatta és szavaival bátorította őket, képesek voltak tovább tűrni a fájdalmat. Ám a bátorítás nem csupán a fájdalomküszöbünket emeli meg, hanem segít leküzdeni a félelmeinket, sikeresen megoldani mindennapi feladatainkat, képessé tesz ismeretlen célok elérésére. Gondoljunk...