Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: november 16, 2008
Alkalmas és alkalmatlan időben „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.” 2 Timótheus 4:2 Ezt az igét olvasva szembe jutnak Pál apostol szavai a korinthusi első levélből: „Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket.” (1Korinthus 1:21). Milyen érdekes, hogy az igehirdetés cselekményét – amit mi Isten üzenetének tekintünk – az apostol bolondságnak nevezi. Sajnos ma is sok ember előtt bolondság, értéktelen a hirdetett ige. Isten mégis ezen az úton tervezte megszólítani a bűnben élő embereket (lásd: 1Korinthus 1:18). Timótheus, Pál apostol fiatal munkatársa volt, aki azt a feladatot kapta kiképzőjétől, hogy rendszeresen az igével kellesse magát az emberek előtt. A felszólítás világos és határozott, nem lehet félreérteni: „hirdesd az igét!”. Pál apostol nagyon jól tudta, hogy az
Az őrök öröme „Halld, őrállóid hangosan kiáltanak, együtt ujjonganak, mert saját szemükkel látják, hogy visszatér az ÚR a Sionra.” Ésaiás próféta könyve 52:8 Hallható, saját szemünkkel látható öröm lesz az a nap, amikor visszatér az Úr a Sionra. Végre visszaveszi kétszeresen is jogos tulajdonát: a teremtés és a megváltás jogán is a saját birtokát. Az Univerzum második legnagyobb eseménye lesz az, amikor Jézus nagy hatalommal és dicsőséggel visszatér a Földre. Miért csak a második legnagyobb esemény ez? Mert a leghatalmasabb esemény mégiscsak az, amikor Jézus meghalt a kereszten, amikor a világegyetem Alkotóját egy ember által ácsolt keresztre feszítették, miután gonosz emberek a legkegyetlenebb kínzásokban részesítették. Ennél nagyobb eseményt nem tud senki sem elképzelni, sem bemutatni. A legérthetetlenebb és legcsodálatosabb esemény az üdvösség történetében, amikor Isten Fia, a Názáreti Jézus Krisztus a második halálba ment az emberi nemzetség minden egyes bűne miatt. Ezen az a
Az Istenbe vetett bizalom áldása „És reggel felkészülvén, kimenének a Tékoa pusztájára; és mikor kiindulnának onnan, megálla Jósafát, és monda: Halljátok meg szómat, Júda és Jeruzsálemben lakozók! Bízzatok az Úrban a ti Istentekben, és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek!” /Krónikák második könyve 20. fejezet 20 vers/ Jósafát, Júda negyedik királya volt. 25 évesen lépett trónra és 25 évig uralkodott. Legnagyobb érdeme, hogy az ország kettészakadása óta folyó háborút megszüntette (1Kir.22:45) A Szentírás úgy nyilatkozik róla: „Azt tette, amit helyesnek tart az Úr.” (1Kir.22:43b) Ez a fejezet a moábiták és az ammoniták ellen vívott győztes harcot beszéli el. Különös tanulság lehet, hogy Jósafát a csata előtt nem a haditervről, nem a győzelemhez vezető stratégiáról beszél katonáinak, hanem az Istenbe vetett hitről és bizalomról, és ez a harc azért lesz olyan különleges, mert nem az erő és nem fegyver vívja, hanem Isten Lelke. De felmerül a kérdés; vaj
Isten szava átformáló hatalom Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: "Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?" (Apostolok cselekedetei 2,37) Ma reggel a hallgató szemszögéből fogott meg ez a bibliai szakasz. Nagyon kíváncsivá tett, vajon mi minden játszódhatott le a soknemzetiségű hallgatóságban Péter apostol pünkösdi igehirdetése nyomán. Talán a jelenlévők közül sokan hallottak az előadó heves természetéről, hibáiról, sőt szégyenletes bukásáról is, aminek egy korán kelő kakas sikoltó hangja állít emléket. Valószínűleg egyesek megkérdezték: ugyan az az erőszakos embert halljuk szólni, aki azon az estén levágta a templomőrség egyik katonájának fülét? Az üzenet célratörő, egyértelmű. Jézus Krisztus Isten fia volt, Akit ti vertetek, aláztatok meg, ti szegeztetek keresztre, de feltámadt, hogy új reménységet hozzon a kiúttalanságba. Nem könnyen emészthető szavak ezek. Először is nehéz, mert felelőssé tesz valamiért,
Isten az imádkozóhoz küldi szolgáját „Az Úr pedig így szólt hozzá: „Kelj fel, menj el abba az utcába, amelyet Egyenes utcának hívnak, és keresd meg Júdás házában Sault, akit Tarzuszinak neveznek: mert íme, imádkozik” (Apostolok Cselekedetei 9:11) Két ember különös találkozása ez. Mindkettőt Isten vezeti, Ő szólítja meg őket. Úgy írja le Lukács az eseményeket, mintha egy film forgatókönyvét olvasnánk. Párhuzamosan folynak az események. Hol az egyik, hol a másik szereplőt látjuk, és egyszer csak találkoznak, sorsuk összefonódik. Érdekes lesz a mennyben így visszatekinteni, hogy Isten hogy vezetett indított embereket, hogy elmenjen a másikhoz. Hogyan készítette elő a szíveket, egy-egy döntő találkozásra. A Dániel könyvére újra és újra rácsodálkozom, mert világosan látható benne Isten előre látása, tervszerű munkája. Mindent előre kijelent és azután annak megfelelően cselekszik. Ha eljön az ideje, hatalmak birodalmak váltják egymást; ha valakinek lejár a türelmi idő, Isten eltávolít
Mit tegyek Uram? „Remegve és ámulva mondta: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Az Úr pedig mondta neki: Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják neked, mit kell cselekedned.” Apostolok Cselekedetei 9:6 Csodálatosak azok a bibliai történetek, melyekben Isten elhív valakit szolgálni. A fény, Isten jelenlétének átható ereje, és az emberek szerény és alázatos válasza. A gyermek Sámuel így válaszol: „Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád!” Ézsaiás szívében egy ellenállhatatlan vágy ébred, mely azt mondatja vele: „Itt vagyok! Küldj el engemet!” Pál kérdése azonban egészen más. Remeg és csodálkozik. Egészen mást várt, hogy Damaszkusz kapujában történni fog. A kérdése: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?”, az első lépés a jó irányába. Mert Saul addig tudott. Mindent. Tudta az elméletet, amit megtanult Gamáliel iskolájában, tudta a gyakorlatot, amit István megkövezésénél látott, és mindenek felett tudta, hogy mit kell tegyen: „Én egykor elhatároztam magamban, hogy mindent meg kel