A tékozló
„És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.” Lukács evangéliuma 15:20 Vártál rám. Nap, nap után még mindig nézted az utat, amin úgy viharzottam el, hogy vissza se néztem Rád. Vártál rám, mert szerettél. Akkor is, amikor én ezt nem értettem, vagy nem akartam megérteni. Én menni akartam, mert félreismertelek. Menni akartam, mert azt hittem, máshol jobb lesz. Azt hittem, nekem máshol van a helyem. Azt hittem, hogy nekem szükségem van erre, hogy végre élhessek. Pedig az életem ott volt melletted, és csak időre lett volna szükségem. Időre, amit én adok neked, hogy megismerhesselek igazán. Hogy leüljek melléd, és végre csak Veled foglalkozzak, semmi mással. De persze én jobban tudtam. Mindig jobban tudtam, és nem érdekelt, hogy Te mit élsz át, min mész keresztül. Csak magammal voltam elfoglalva, és mentem a saját fejem után bele a vakvilágba. És jó volt. Először....