reggeli dicséret

„Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne csodálkozzatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. Sőt, amennyire részesültök Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, Isten Lelke megnyugszik rajtatok.” Péter első levele 4:12-14 Rohantál már teljes erőből fejjel neki a falnak? Én már igen. És ezt most egyáltalán nem képletesen értem. Kisiskolás lehettem, amikor a nappalinkban úgy gondoltam, nekifutásból csinálok egy szaltót, és majd szépen megérkezem a kanapéra (nem tudtam előtte sem, és azóta sem tudok szaltózni…). A fejemben nagyon jól nézett ki a mozdulatsor, így hát nekifutottam, ugrottam egyet, és ahelyett, hogy megfordulva érkeztem volna a kanapéra, teljes erővel lefejeltem a falat. A koppanásra a tetőtérben lakó nagyszüleim is leszóltak, hogy mi volt ez? Mondanom sem kell, hogy piszkosu...

"Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón." Apostolok cselekedetei 27:23-24  A vége a fontos a történetnek. Isten azért bátorít, mert Ő tudja, hogy a vége jó!  Kréta volt az utolsó helyszín, ahol még jó döntést lehetett volna hozni, ha a százados nem a folyamatos fenntartható fejlődés, hanem a realitás híve. Nekünk is adódik hely és idő, amikor van lehetőség jó döntést hozni. Általában mindkét útirány körvonalazható, de mi emberek borzasztóan optimisták tudunk lenni. Isten pedig inkább a realitásra, mint a vakmerőségre nevel bennünket.  A hívő ember nem azért bátor, mert m inden lehetséges annak, aki hisz, hanem mert tudja, hogy a jó döntések jó következményeket eredményeznek. Bár Pál realitásérzéke megmenthette volna nemcsak az utasok életét, hanem a hajót és a rakományt is, ...