reggeli dicséret

„A Smirnabeli gyülekezet angyalának pedig írd meg: Ezt mondja az Első és Utolsó, aki halott vala és él: Tudom a te dolgaidat és nyomorúságodat és szegénységedet (de gazdag vagy), és azoknak káromkodását, akik azt mondják, hogy ők zsidók, és nem azok, hanem a Sátán zsinagógája. Semmit ne félj azoktól, amiket szenvedned kell: Ímé a Sátán egynéhányat ti közületek a tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok; és lesz tíz napig való nyomorúságtok. Légy hív mind halálig, és néked adom az életnek koronáját.” Jelenések könyve 2. fejezet 8-10. vers Polikárp (Kr.u.69-155) Szmirnában, azaz a mai Izmirben élt és az ókori egyházi írók szerint (Tertullianus, Ireneus, Jeromos), magának János apostolnak volt a tanítványa volt, és a hagyomány szerint később maga János tette Szmirna püspökévé.   Polikárpot, mint korának elismert egyházvezetőjét a gyülekezetek számos teológiai kérdéssel keresték fel, válaszai közül azonban csak a filippibeliekhez írt levele maradt fenn, melyben István vértanúsá...

"Amit mondok nektek a sötétben, azt mondjátok el napvilágnál; amit fülbe súgva hallotok, azt hirdessétek a háztetőkről!" Máté evangéliuma 10. fejezet 27.  vers "... de ne mondd el senkinek!" Öt szó, amit kimondva biztos lehetsz benne, hogy másnapra a fél világ tudni fogja a titkodat. Sőt, meghalljuk ezt az egyetlenegyet — "titok" — és valami rögtön átkapcsol a fejünkben. Kétféle ember létezik. Az egyik titkot hallva azonnal ki akarja kürtölni azt, és a másik, aki mélyen elássa magában, hogy véletlenül se tudódjon ki senki számára. Két teljesen ellentétes viselkedés, és mégis mélyen legbelül mindkettő ugyanabból a vágyból fakad: az emberek elismerésének kereséséből. Ha nem mondod el a titkot, egyetlen ember, a titok forrásának elismerését nyerted meg magadnak. A diszkréciódnak hála felismerte, hogy megbízható, szavahihető ember vagy, akire a legféltettebb titkait is rábízhatja. Ezzel szemben ha kikotyogod és ország-világ megtudja, akkor ország-világ népe fo...

„Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek.” (Péter első levele 2. fejezet 21.vers) Nemrég egy bibliaismereti előadásra készülve több, az első századok keresztény mártírjairól szóló anyagot gyűjtöttem. Egyrészt megdöbbentő, másrészt felemelő volt olvasni a Jézus iránti önfeláldozás eme történeteit. Az egyik egy olyan keresztényről szólt, aki nem volt hajlandó megjelenni a császárimádás ünnepén, sőt azt vallotta, hogy számára a császár csak egy halandó ember, amiért is a város tanácsa kíméletlen halálra ítélte. Elrendelték, hogy mikor nyilvánosan kivégzik, végtagjait és fejét vágják le és elrettentésül vigyék el és akasszák fel a környék kisebb településein. Ez ítélet hallatán a keresztény boldogan mosolygott és így kiáltott fel: bárcsak lenne elég testrészem, hogy az egész világon bizonyságot tehetnék arról a Jézusról, akiért meghalok. De milyen távol áll től...

„Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek." Máté 5,12 Amikor megtalálták nála a kabátjába varrt biblialapokat, már nem félt, a sorsa eldőlt. A futástól kisebzett lába, az ütésektől kirepedt ajka még fájt, de a heves szívdobogás, a jegesen szívébe markoló rémület már a múlttá vált. Sajnálta, hogy a „kedves” fogadós csak színből érdeklődött a tan felől. Tisztában volt a büntetéssel, de nem ingott meg, a menny dicsősége vár rá. Nem fogja megtagadni hitét, nem fogja elárulni a könyvmásolók barlang-rejtekét, inkább a máglyahalál… Az emberek lassan szállingóztak be a terembe. Mindenkin hétköznapi ruha volt, csak szívükben hordozták az ünnepet. Szükséges volt az óvatosság a párt besúgói miatt. Ha valaki látta volna őket Peking zsúfolt utcáin, csak munkásgyűlésre siető járókelőknek nézte volna őket. Nem volt szószék, nem volt orgona, nem volt kereszt, de mégis templomban voltak, az Úr templomában. Amikor a ...