reggeli dicséret

"Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" Róma 8,32 Egyértelműségek és evidenciák. Olyan dolgok ezek, amik mindenki számára természetesek, mert ugyanazt jelentik és mindenki ugyanazt érti alatta. Talán még megkockáztathatjuk, hogy ezeket a dolgokat az unalomig elcsépeljük és elhasználjuk. Természetes, hogy a szülő szereti a gyermekét. Vagy mégsem? Egyértelmű, hogy a gyermekek is szeretik a szüleiket. Vagy mégsem? Evidens, hogy ha kapunk valamit, azért hálásak vagyunk, megtisztelve érezzük magunkat. Vagy mégsem? Olyan érdekessé vállnak ezek az evidens dolgok, ha mögéjük nézünk! A Biblia ezen szakaszában van egy egyértelműségi lánc (Róma 8,28-32). 1. Természetes, hogy azoknak, akik szeretik az Istent, minden a javukra válik mert Isten természetéből fakad, hogy mindent javukra fordít. Bár mi emberek sokszor kétségbe vonjuk ezt, és a legtöbbször létünk keserű, szenvedésekkel teli oldala miatt -

Húszas éveimben egy kísérleti vegyi laborban dolgoztam. Egy alkalommal egy holland delegáció érkezett hozzánk, a laborba. Főnököm úgy mutatott be nekik négyünket, hogy „ők az én munkatársaim”. Ez igen nagy megtiszteltetés volt számunkra, mivel ez egy elismert, nagy-nevű kutató orvos volt. Szerintem a másik három társam is ’gondolatban’ kihúzta magát. Munkatársainak nevezett a doktor úr. (Tudom, hogy ez ma már – negyven évvel később – nem akkora szám, de akkor még más világ volt) Elképzelheted, mennyire szerettünk volna ezután – talán még jobban megfelelni a „munkatársi” státusznak. Hisz már nemcsak kis egyszerű laborosok, hanem munkatársak vagyunk. Jézus kivitte tizenegy tanítványát az Olajfák hegyére. Beszélgetett velük, munkatársaiként kezelte őket, és megígérte nekik, hogy hamarosan visszajön – és magához veszi őket, hogy örökre együtt legyenek. Aztán szép lassan felemelkedett a Mennybe egészen addig, amíg felhő takarta el Őt szemeik elől. Márk evangéliuma 16. fejezet 20 vers

"Az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus, akiből az egész test egybeilleszkedik és összekapcsolódik a különféle ízületek segítségével úgy, hogy minden egyes tagja erejéhez mérten közösen munkálja a test növekedését, hogy épüljön szeretetben." Pál levele az efézusi gyülekezetnek 4:15-16 Engem sosem zavart gyerekkoromban, hogy a legtöbb hosszúnadrágom lábszárközépig ért, hogy a pulóvereim, ha kinyújtottam a kezem, majdnem rövid ujjúvá váltak, hogy a pólóim állandóan kitűrődtek a nadrágomból. Az már sokkal inkább, mikor a távoli rokonoktól egy zsák ruhát kaptunk, és az összeset föl kellett próbálnom. Kit érdekel, hogy van-e megfelelő öltözetem, amikor egy fontos játékot kellett félbehagynom! Egy teljesen természetes folyamat részese voltam: növekedtem. Ha Pál Efézusba küldött levelének 4 fejezetét végigolvassuk, akkor két ízben is találkozhatunk a „növekedés” szóval (15-16), továbbá olvashatunk a „test épülésér

„ Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké! ” (73. Zsoltár 26. vers) A kőszikla, a Szentírás egyik leggyakrabban használt szimbóluma, mellyel Isten megbízhatóságát, változatlanságát, hatalmát és oltalmát fejezi ki. A kőszikla az a hely, ahol Noé bárkája megpihent a hosszú hánykolódás után (1Móz.8:4), és ahol mi is nyugalmat találhatunk az élet viharában. A kőszikla az a hely, ahol Ábrahám élete legnagyobb próbáját állta ki (1Móz.22:14), és ahol mi is kifejezhetjük, ki a legfontosabb számunkra. A kőszikla az a hely, ahol Mózes szemlélhette az Örökkévaló tökéletes jellemét (2Móz.34:6), és ahol a mi arcunk is ragyoghat, ha nemcsak hallgatói, hanem cselekvői leszünk az Ő törvényének. A kőszikla az a hely, ahol Dávid menedéket talált az őt üldöző Saul elől, és ahol mi is védelmet lelhetünk, mikor ellenségünk, mint ordító oroszlán közeleg (1Pét.5:8). Ugyanakkor a kőszikla az is, amely össz

Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az ÚRban bízik, az oltalmat talál. Példabeszédek könyve 29. fejezet 25. verse A második században a laikus egyháztagok kivonultak a sivatagba, hogy ott éljék meg a hitéletüket. Igényük volt arra, hogy lelkileg kiteljesedjenek, és összekapcsolódhassanak az Úrral. Ezt nem tudták megtenni a gyülekezetekben, és az elöljárók pedig nem tudtak számukra olyan lelki eledelt adni, amely számukra segítette volna az elmélyülést. De mi adhat okot arra, hogy valaki inkább válassza azt, hogy egyedül éli meg a hitét, mint sem közösségben. Ez teljes mértékben szemben áll azzal a kijelentéssel, amit Jézus mondott a tanítványoknak, hogy menjenek el széles e világra, hogy tegyenek tanítvánnyá minden népeket, vagy azzal, amikor Jézus így imádkozott: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem azt, hogy tartsd meg őket benne. A mai reggeli szövegünk szerint vétkezünk akkor, ha mi az emberektől távol tartjuk magunkat, ha félünk tőlünk

Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben. 1János 4:17-18 Életünk talán legnagyobb terhe a félelem. A bűn megjelenése óta kísér bennünket, hiszen már Ádám is ezzel indokolta az elrejtőzését Isten elől. Sokféle formát ölt: aggodalmaskodást és szorongást a jelentől és a jövőtől, de még a végső ítélet örömhíre is hathat fenyegetően, ha nem készültünk fel rá. Bármilyen formát öltsön is azonban a félelem, a végső oka mindig ugyanaz, ti. az Istenben bízni tudás hiánya. A bűn foszt meg ettől bennünket, és ehhez már a hétköznapi élet ún. kis dolgaiban tanúsított engedetlenség is elég. A mai napod is hozhat újabb rossz tapasztalatokat, de indulhatsz az ellenkező irányba is, amerre a tékozló fiú indult: újabb bűnök elkövetése hely

„ Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.” János első levele 1:3 Nem jó egyedül. Nem azt mondom, hogy nincs szükség néha a magányra, mert kell az is. Kell, hogy le tudj ülni egyedül a tó partján beszélgetni önmagaddal. Kicsit elcsendesedni, magadba nézni, rendezni a gondolataidat, az életedet. De kell az is, hogy meg tudd osztani valakivel azt, amire jutottál magányos óráid alatt.  Kell egy társ, aki elfogad, és akit te is elfogadsz. Aki szeret feltétel nélkül, és akihez te is így tudsz viszonyulni. Akivel együtt jó, és akinek fáj a hiánya, ha huzamosabb ideig nincs melletted. Kell egy társ, akit jó hallgatni, és akivel együtt is lehet hallgatni. Akinek jó belenézni a tengernyi talányt rejtő szemébe, megfejteni ezeket a titkokat, és akivel jó együtt szemlélni múltat, jövőt, jelent.  Jó dolog tartozni valakihez, közösségben lenni vel