Anya, Úr, Isten
De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram! Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelenül előttem vannak falaid. Ézsaiás könyve 49:14-16 Olyan jó olvasni ezt a fenti igét, ami Istent egy nőhöz, egy anyához hasonlítja. Az Úr olyan, mint egy anya, aki saját testén-lelkén viseli gyermekei nyomát. A terhességi csíkok, a szétnyílt hasizom, a megsüllyedt méh, a császármetszés, gátmetszés nyoma. A lelkében hegként élő emlékek a szülészeten vele szemben elkövetett erőszakról, a szülés utáni depresszió magányáról, egy lombik program terheiről, örökbefogadóként a nyomasztó gondolattól, hogy mi történhetett a gyermekével, mielőtt az ő védő karjai közé került. Isten olyan, mint egy anya. Tenyerén ott viseli újjászülésünk hegeit, szívében az emberi élet minden fájdalmának, veszteségének, kihívásának emlékét, köztük a golgotai magárahagyot...