Kiálts!
Kiálts hozzám és megfelelek, és nagy dolgokat mondok néked, és megfoghatatlanokat, amelyeket nem tudsz. (Jeremiás 33,3) Az Istennel való párbeszédünkről fogunk ma elmélkedni és remélhetőleg nem csak ma, hanem mindig! Mennyire merjük mi az Istent segítségül hívni? Felületesek-e az imáink? Számon kértük-e már Őt? A hipotézisem az, hogy van bennünk egy gát, ami nem engedi, hogy mi természetesek legyünk Vele. Ha nem értesz egyet velem, nézd el nekem ezt a hibámat, és nagyra becsüllek téged, aki előtte jársz! Sok embert hallottam már imádkozni életemben (mások nálam még többet is) de soha nem hallottam olyan imádságot, amelyben valaki elkiáltotta volna magát. Gyakran érzem úgy, hogy az imádság, csak úgy, mint sokszor a hitünk fejlődése is, konzerválódott és nem vagyunk képesek előre lépni. Mit gondolunk, van-e a vallásos életben stagnálás? Lehet-e nem fejlődni? Vallásos emberként a szinten tartás lehetőségét el is vethetjük. Annak ellenére, h...