reggeli dicséret

"Ezért tehát megvigasztalódtunk, de megvigasztalódásunkon túl még jobban örültünk Titusz örömének, hiszen ti mindnyájan megnyugtattátok a lelkét." 2Korinthus 7,13 Pál szíve tele volt aggodalommal ahogy várta vissza barátját és egyben fiatal munkatársát, Tituszt. Vele küldte ugyanis a feddő szavakat is tartalmazó levelét. Vajon lesz-e foganatja? Megfogadja-e a gyülekezet, amit üzent nekik? Nem haragszanak-e meg rá, nem fordulnak-e el tőle, vagy ami még rosszabb, Istentől? Szülőként, vezetőként sokszor érzünk hasonlót. Vajon a módszer, amit használtam, eléri célját? Nem voltam túl határozott? Nem okoztam fájdalmat, nem estem túlzásokba? Legyünk őszinték, előfordul, mert emberek vagyunk. Mindannyian tudjuk, hol hibáztunk. Ezért vagyunk annyira bizonytalanok és várjuk, hogy a jövő igazoljon bennünket. Vajon elég lett-e az idejében adott atyai figyelmeztetés? A szigorúságunk megóvta-e őt a veszélyek elkerülésébe, vagy átbillentette, hogy rosszabba hajszolja bele?

Olvastam valahol, hogy egy kisfiú az édesapjával egy réten ment keresztül, amikor reggel az istentiszteletre igyekeztek. Egy szamár legelészett ott. Egyszer csak a kisfiú megszólalt: Apa! Ez a szamár biztosan jó keresztény – ugye? Miért fiam? Hát, mert lógatja a fejét. Mosolygunk rajta. Pedig van benne igazság. Hányszor találkoztam már életem során kókadt, bús, lehorgasztott fejű kereszténnyel. Savanyú ábrázat, örömtelen arc. Ha mosolyogni próbálsz, szigorúan rád néz: „Isten házában vagyunk! Szent komolysággal illik itt lenni!” Nagyon érdekes dolog ez. Természetesen Isten jelenlétében valóban tiszteletteljesnek, és komolynak kell lennünk, de ez nem zárja ki az örömöt. A Szentírásban rengeteget olvasunk arról, hogy örömmel, hálával áldozzunk az Úrnak. Hogy szüntelenül örüljünk. Legyünk örömmondók. Sőt a hegyen elmondott tanítás is a boldogságról szól. Nehémiás, miután újjáépült Jeruzsálem, Ezsdrással együtt helyreállította az istentisztelet rendjét. Örömünnepre hívta a né

"Boldog, aki hitt, mert beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki.” Lukács evangéliuma 1:45 A Biblia tele van ígéretekkel. Herbert Lockyer az “All the Promises of the Bible” (A Biblia összes ígérete) című könyvének borítóján azt állítja, hogy az írása 8000 olyan ígéretet tartalmaz, melyeket Isten adott az embernek. Gondolj bele! Ez több, mint napi húsz ígéret, amit igényelhetünk Istentől, amikor elkeseredettek, szomorúak, fáradtak, unottak, megcsömörlöttek vagyunk, amikor szürkének és kilátástalannak tűnik az életünk. Az ígéretekkel azonban nem mindig van jó tapasztalatunk: "Ígérem, hat órára itthon vagyok!" "Mire hazaérsz, elmosogatok helyetted." "Megadom a tartozásom." Az ember gyakran hadilábon áll az ígéretekkel. Elfelejtjük, figyelmen kívül hagyjuk őket, nem gondolunk bele, hogy milyen csalódás a másik személy számára, ha nem tartjuk be azokat. Éppen ezért szépen lassan elkezdtünk bizalmatlanokká válni az ígéretekkel kapcsolatban

„Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának?” (Jób könyve 38. fejezet 7.vers) Jézus visszatéréséről szóló jövendölésében a földi történelem utolsó pillanata, mint a legsötétebb korszak jelenik meg. Egyre több háború, éhség, földrengés, gyűlölet, szenvedés (Máté 24.f.), „mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek” (Luk.21:26).   S bizony tapasztalhatjuk, hogy az Ősellenség, milyen kifinomult módón irányítja a mi figyelmünket is a földi gondokra, így lopva el reménységünket, megkeserítve, boldogtalanná téve, depresszióba hajszolva, száműzve életünkből az örömöt, a vidámságot, a mosolyt, a nevetést. Sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy szétnézve saját soraink között is megannyi komor, megkeseredett arcot találunk. Olyanokat, akik állandóan bűneik felett keseregnek, és elfelejtik, hogy „Krisztus vallása több, mint bűnbocsánat. Krisztus vallása elveszi bűneinket, é

„Ezért mondom neked: neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.” Lukácsszerinti evangélium 7. fejezet 47. verse Az a tény, hogy vétkezett, nem teszi őt kevésbé értékessé Isten szemében. Tudja, hogy közösségben van a Megváltóval, s amikor az Úr megfeddi őt az ítélet valamilyen formájával, nem megy el sértődötten, Istenre panaszkodva, hanem vereségét győzelemre fordítja. Megtanulja a leckét Mestere szavaiból, és figyel arra, hogy a gonosz nehogy újra elhitesse.    Akik igazán szeretik Istent, azoknak állandó bizonyosságuk van afelől, hogy Isten szereti őket, hogy közösségük van Krisztussal, s hogy szívüket az iránta érzett forró szeretet fűti. Teljes meggyőződéssel hiszik a jelenvaló igazságot. Bizonyossággal mondhatják: "Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint akik szemlélői voltunk az ő nagyságának... És igen biztos

"Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, a ki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak." Máté evangéliuma 5,45 Ez a bibliavers azt a kérdést teszi fel nekem, hogy milyen kép él bennem Istenről. Úgy gondolok rá, hogy Ő az, aki a jókat megjutalmazza, áldással veszi körül, a rosszat cselekvőket pedig megbünteti? Ezért félek tőle és meg akarok felelni az elvárásainak, hogy kivívjam jóindulatát? Vagy úgy gondolok rá, hogy neki közömbös, hogy milyenek vagyunk? Mindegy, hogyan élünk, hiszen jónak és rossznak ugyanaz a sorsa? ... Esetleg egyaránt látom magam előtt Isten igazságos, bűngyűlölő lényét, és ellenségeit is szerető irgalmas lényét? Értem mi vezeti Istent hozzánk való viszonyulásában?  Ezekre a kérdésekre a választ közvetett úton is megadom, amikor egy másik kérdésre válaszként megnézem a lelkületemet és cselekedeteimet. A másik kérdés így hangzik: Hogyan viszonyulok azokhoz, akik megbántottak, ká

„És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.” Lukács evangéliuma 15:20  Vártál rám. Nap, nap után még mindig nézted az utat, amin úgy viharzottam el, hogy vissza se néztem Rád. Vártál rám, mert szerettél. Akkor is, amikor én ezt nem értettem, vagy nem akartam megérteni.  Én menni akartam, mert félreismertelek. Menni akartam, mert azt hittem, máshol jobb lesz. Azt hittem, nekem máshol van a helyem. Azt hittem, hogy nekem szükségem van erre, hogy végre élhessek. Pedig az életem ott volt melletted, és csak időre lett volna szükségem. Időre, amit én adok neked, hogy megismerhesselek igazán. Hogy leüljek melléd, és végre csak Veled foglalkozzak, semmi mással.  De persze én jobban tudtam. Mindig jobban tudtam, és nem érdekelt, hogy Te mit élsz át, min mész keresztül. Csak magammal voltam elfoglalva, és mentem a saját fejem után bele a vakvilágba. És jó volt. Először. Legalábbis az