reggeli dicséret

“Így válaszolt nekik: Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett.” Apostolok cselekedetei 1. fejezet 7. vers A kisfiam egy reggel birkózott velem. Ez egy nagyon jó játék, jókat kacagunk rajta, de ezen a reggelen nem jött össze semmi úgy, ahogy szerettük volna. Ahogy “legyűrt”, rám hajolt, de túl nagy lendülettel, és lefejelt. Pontosabban az orrát beleütötte a homlokomba. Gondolhatod, kedves olvasó, hogy milyen kiabálás következett. Így tanulta meg kisfiam, hogy ne üsse bele mindenbe az orrát. Nagyon szeretjük bele ütni az orrunkat olyan dolgokba, amikhez semmi közünk. Szeretünk olyan dolgokról tudni, olyan dolgokat befolyásolni, amik nem tartoznak ránk. Olyan dolgokkal foglalkozni, amik tőlünk teljes mértékben függetlenek. Miért szeretjük az ilyen helyzeteket? Egyszerű a válasz. Mert tét nélkül lehetünk okosak. Anélkül, hogy számunkra következménye lenne, úgy tehetünk, mint akik mindent tudnak. Magunkat felemelhetjük, és

 "A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a fiainkéi mindörökké, hogy teljesítsük ennek a törvénynek minden igéjét." Mózes ötödik könyve 29. fejezet 28. vers Az titkos összesküvések mindig is megmozgatták az emberiség fantáziáját. Egyrészt azért nem hagyja nyugodni az embereket az ilyen összeesküvés, mert ezekből kihagytak engem, pont engem! Másrészt azért is, mert titkos, és ugyebár, az amit nem tudunk, szeretnénk megtudni. Így nem csoda, ha az emberiség története tele van nemcsak tikos összeesküvésekkel, mint a híres Sub Rosa összesküvés, de sosem létezett, és a valóságnak teljesen  ellentmondó elméletek is szárnyra keltek. A XXI. században pedig egyenesen dúskálunk bennük! Az összeesküvés-elmélet vagy más néven konteó olyan politikáról és társadalmi folyamatokról alkotott vélemény, amely feltételezi, hogy csak részleteiben nyilvánosságra került vagy egyenesen eltitkolt események, cselekmények mögött egy érdekcsoport tudatos szervezked

"Timóteus, őrizd meg a rád bízott kincset. Fordulj el a hazug módon ismeretnek nevezett szentségtelen, üres beszédektől és ellenvetésektől, amelyeket egyesek elfogadva eltévelyedtek a hittől. A kegyelem veletek!"  Pál első levele Timóteushoz 6:20-21 Drága Timóteus! Amid van, az kincs. Az evangéliumba vetett hited drágább minden drágakőnél, nemesfémnél, drágább minden kütyünél és hobbinál, amivel csak bírhatsz. Az igazi kincs akkor ér sokat, ha ritka. Az evangélium pedig igen ritka dolog, hiszen csak egy van belőle. Jézus Krisztus meghalt érted. Ezt soha ne felejtsd el! Persze, nem mindenki gondolja így.  Vannak olyanok, akik szerint az evangélium nem létezik. A nem létező kincs pedig semmit nem ér. Ha Jézus nem élt, nem halt meg, akkor a bűneid megbocsátás nélkül maradtak. Ha az egész kereszténység hazugságra épül, a kincs értéktelen. Vannak olyanok, akik szerint az evangélium túl van hangsúlyozva. Szerintük Jézus halála, legyen bármilyen fontos, önmagában értéktelen. Hiszen

  „ Mert nem szégyellem a Krisztus evangéliumát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére, zsidónak először meg görögnek. ”   ( Rómabeliekhez írt levél 1. fejezet 16. vers ) Szokványos szombatnak indult. A kis názáreti zsinagóga lassan megtelt álmosan hajlongó imádkozókkal. Ünnepélyesen kivették a frigyszekrényből a Tóratekercset, melynek hagyományos dallammal recitált szakaszára a közösség nagy Ámennel felelt. Ám, ami ezután történt, az botrány. Az ács fia, miután felolvasta Ézsaiás könyvének megadott részletét, azt állította, hogy Ő az Isten felkentje. Mondani se kell micsoda felbolydulás lett ebből. Az emberek meg akarták fogni és le akarták taszítani a hegyről, amelyen a város épült.     Így kezdődött Jézus tanítói szolgálata. Galilea poros utjain, egyszerű halászokat, megvetett vámszedőket, lenézett paráznákat, gyűlölt samaritánusokat magához ölelve indult hódító útjára az Evangélium. Felforgatta a templomi árusok asztalait, lerombolta a népi messiásvárá

„A mi Urunk hosszútűrését pedig üdvösnek tartsátok, ahogyan szeretett testvérünk Pál is megírta nektek – a neki adott bölcsesség szerint.” Péter második levele 3.fejezet 15.vers „ Hosszan tűrök betegségem ideje alatt. ” vagy „ Hosszútűrő vagyok azokkal, akik bántanak .” Milyen gyakran használjuk ezt a kifejezést, hogy „hosszantűrök”? Ugye leginkább azt mondjuk – csak hogy a fenti példáknál maradjak – elviselem a betegségemet vagy elviselem azokat, akik bántanak. Ezt talán gyakrabban használjuk a mindennapok során. Utána néztem, hogy vajon a két szó között van-e különbség. Nagyon érdekes és ugyanakkor szép a magyar nyelv, mert bár kicsi a különbség a két szó között, de azért mégis van. Ha valami olyan dolog történik az életünkben, amely fájdalmat vagy nehéz helyzetet hoz magával, akkor abba belenyugodva, egészen a végéig tűrünk, szenvedünk, elviselünk. Tehát ebben az esetben nem feltétlen van egy jobb életre való reménység, tulajdonképpen csak a sivár tények és azt elfogadva visel

"... Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek" Apostolok cselekedetei 5. fejezet 29. verse Sokan gondolhatják, hogy ritkán kerülünk olyan helyzetbe, hogy választanunk kellene Isten akarata és a sajátunk között. Ennek két oka lehet. Az első, hogy nem igazán fontos számunkra, mit akar Isten. Ilyenkor egyértelmű a választás, járjuk a saját utunkat és kész. Eszünkbe is ritkán jut, hogy esetleg másként kellene. Gondolom a legtöbben, akik ezt a blogot olvassátok nem ebbe a csoportba tartoztok. De ha mégis, olvass tovább kérlek! A második, hogy természetesnek gondoljuk azt, hogy mi már Isten útján járunk és ezért azt gondoljuk, hogy Isten is biztos azt akarja, amit mi akarunk. A Biblia szerint Isten valóban annyira jó, kedves és velünk törődik, hogy biztos azt akarja, ami számunkra a legjobb. A kérdés csak az, hogy mi tudjuk-e azt, hogy mi számunkra a legjobb? Ismerek keresztény embereket, akik Jézus ígéretére hivatkozva ("Aki kér az kap."), rendszeresen imádkoz

„Az Úr angyala őrt áll az istenfélők mellett, és megmenti őket.” Zsoltárok könyve 34. fejezet 8. vers Van egy érdekes plüssfigurám. Úgy néz ki, mintha egy pici gyerek nyuszijelmezbe öltözött volna. Szivárványos fülecskéi vannak, apró kezei és lábai, meg egy bájos gyermek arca. Édesanyámtól kaptam még óvodás koromban, amikor egyszer beteg voltam, és nagyon a szívemhez nőtt. A nagymamám vigyázott rám akkor is, emlékszem, a nappaliban feküdtem nyakig betakarva, és folyamatosan ébresztgettem a mellettem épp elbóbiskolni készülő nagyit, hogy „Mama, ne aludjál!”. Komolyan mondom, nem tudom, kitől örökölték az én gyerekeim az alvással szembeni előítéleteiket… Anyukám aznap sokkal hamarabb jött haza a munkából, mint ahogy szokott, megajándékozott ezzel a kis plüss figurával, felváltotta a nagymamámat, és utána ő őrködött a fekhelyem mellett. Én pedig határtalanul boldog voltam, hogy ott van, hogy értem, miattam jött haza, és most már ő vigyáz rám. Nem emlékszem, mit csináltunk, mesélt-e,