reggeli dicséret

"A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg." ApCsel 17,30 Hétköznapi értelemben a tudás nem más, mint a tanulás során, v agy a tapasztalatokból összefüggések tudatos felismerésével szerzett  ismeret. De bizonyos értelemben az elsajátított képességeket és azok gyakorlatát is tudásnak nevezzük. Leszögezhető, hogy az ember leginkább ez utóbbinak, a gyakorlati tudásnak hasznát véli látni leginkább. Hiszen ez a tudás segíti legjobban a mindennapok leküzdésében. A tanulás során is azokat igyekszünk elsajátítani leginkább, amelyek szükségleteinkhez kapcsolódnak. Az az ember tud a legjobban érvényesülni, aki ezt a tudásanyagot bírja és leginkább fel tudja használni a maga érdekében. Ez az a terület, ahol leginkább igyekszünk a tapasztalatszerzésre. Ma az emberiségnek szinte kifogyhatatlan mennyiségű adat áll rendelkezésre ahhoz, hogy érvényesülni tudjon. Bármiről tudok információt szerezni, bármit

Elképzeltem, ahogy Zákeus kúszik fel a fára. Köntöse itt-ott beleakad egy-egy kiálló ágba, de nem törődik vele. A fügefa dús lombozatú, biztosan el tudok úgy bújni, hogy senki ne lásson meg. Csak én láthassam meg az erre haladó Jézust – gondolta. Éppen jól elhelyezkedett, még a saruját kicsit feljebb húzta, nehogy kilógjon a lomb alól. És figyelt. Várt. Nemsokára, az utca végén feltűnt a csapat. Két ág közül pontosan végig tudta követni szeme az embereket. Lassan haladtak. Zákeus szíve hevesen dobogott. „Jaj, csak észre ne vegyenek!” – sóhajtotta. Lassan az ő fája alá érnek. És ekkor egy furcsa dolog történik. Megáll a menet,. Jézussal az élen. Aztán ez a Jézus lassan, nagyon lassan kezd fölfelé tekinteni. Gondolhatod, hogy az egész csoport követte tekintetét. Zákeus ott fönt szeretett volna összezsugorodni. Már belső fülében hallotta a nevetést: Oda nézzetek! Ott csücsül Zákeus, a vámszedő! De nem ez történt. Jézus nevén szólítja: Zákeus! Meghívnál magadhoz vacsorázni? Alig hitt a

„Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” Pál első levele a korinthusi gyülekezetnek 1:18 A 90-es évek egy nagy technikai vívmánya volt a műholdas közvetítés, amely segítségével egészen távoli vidékek programjaiba kapcsolódhattunk be. Egyszer egy amerikai lelkész tartott egy sorozatot Jézus életéről, haláláról és feltámadásáról. Szülővárosomban hitközségünk elhatározta, hogy az előadásokat élőben fogja közvetíteni. Két osztálytársamat is sikerült elhívni. Reméltem, hogy mindkettőnek tetszeni fog, de az első alkalom után hamar lehűtötték lelkesedésemet. Az első így nyilatkozott: – Ne haragudj Tamás, de nekem nem tetszett az előadást. Túlságosan érzelgős volt. Úgy éreztem, hogy a logikus gondolkodásom kikapcsolásával, pusztán érzelmi alapon próbál meggyőzni engem. Nem vagyok kíváncsi a sorozat többi részére. A másik, függetlenül az elsőtől pedig így vélekedett ugyanarról az alkalomról: – Ne haragud

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.”   (Máté evangéliuma 7. fejezet 1-2. vers) FIGYELEM! Az alábbi pár sor csupán a képzelet szüleménye. Az élethelyzetek kitaláltak. A valósággal történő bármiféle egyezés csak a véletlen műve! Sosemvolt gyülekezet, sosemvolt tagjainak soha el nem hangzott mondatai: Már megint nekem kell nyitni! Nem is tudom mi lesz, ha már nem leszek! Nézd, már megint késve jött! Az hagyján, de milyen ruhában! Most mond meg! Még ezek után van képe eljönni a gyülekezetbe! Ez a darab tele van nyújtott ritmussal, meg mindenféle szűkített akkorddal, ez nem illik ide Isten házába. Tessék, itt van ez a kantáta, majd ha ezt szépen megtanuljátok, akkor szolgálhattok. Ezt a verset én is el tudtam volna így mondani! Hát nem igaz, hogy nem lehet azt a gyereket megnevelni! Bezzeg az én fiam, mikor ekkora volt ott ült mellettem, mint

"Ha a nyomorúság idején gyenge vagy, kevés az erőd." Példabeszédek könyve 24. fejezet 10. verse A legtöbbször a nyomorúságot az anyagi javakkal hozzuk összefüggésbe: Nem gondolunk az emberben dúló belső harcokra, amelyek nyomorúsághoz vezetnek, és legrosszabb esetben még halálba is taszítanak egyeseket, vagy ugyanúgy elfelejtkezünk a fizikai nyomorúságról. Észrevétlen támad, és halált is okoz. Megkérdezhetjük magunktól, hogy a három közül valamelyik érint e bennünket? Nem vagyunk egyformás és erre tekintettel kell lenni akkor, amikor a másik számára éppen elviselhetetlen terhek nehezednek a vállára, míg számunkra jól lehet, egyszerűnek tűnik a teherviselés és a magunkét sokkal súlyosabbnak érezhetjük. Egy vidéken elő ember, aki gazdálkodással foglalkozik évtizedek óta, szegénységében és magányában, nem az a legnagyobb problémája, hogy nem tud venni iphone7-est, a városban élő fiatal számára, aki bocit is csak a milka csokin látott ez. A két szélsőség megmutatj

"Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogyha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá; mert meg fogjuk Őt látni, amint van" János 1. levele 3.2 Középiskolás koromban történt, talán szülői értekezlet volt aznap. Jött az osztálytársam, s így szólt: Itt van édesapád! Meglepődtem, mert tudtam, hogy soha nem találkoztak még egymással. Honnan tudod, hogy az én édesapám? Ugyanúgy állsz, mint ő - hangzott a válasz.  Ez az esemény valahogy elválaszthatatlanul összekapcsolódott bennem ezzel a bibliaverssel. Számomra az egyik legszebb ígéret: "hasonlókká leszünk Őhozzá". Isten már ma gyermekeivé fogadott minket Jézus Krisztus által. Kereshetjük, szerethetjük Őt, mint mennyei édesapánkat, felmelegedhet a szívünk elfogadásában, megpihenhetünk szeretetében... Ma még sokszor nem látszik, hogy hozzá tartozunk, de mélyen a szívünkben már elindult valami változás: megbékéltünk Vele, gyermekei lettünk,

„ Az igaz ember elvész, és senki sem törődik vele. A hűséges emberek kimúlnak, és senkit sem érdekel. A gonosz miatt múlik ki ugyan az igaz, de békességre jut; fekvőhelyén megpihen, aki egyenes úton járt.” Ézsaiás könyve 57:1-2  Már másfél éve nagymama lehetnél, de a lányom most csak a meséimben találkozhat veled. Néha rám tör egy pillanat, és legszívesebben felvenném a telefont, tárcsáznám a számodat (nem tudtalak kitörölni a telefonkönyvből. Nem akartalak kitörölni onnan.), és beszélnék, és hallgatnálak. Kiönteném a szívemet, mert tudom, hogy te sosem ítélnél el, sosem vetnél meg azért, amit érzek vagy gondolok. Te nem akarnád "jobban tudni" a dolgokat, nem akarnál beleszólni, csak ottlenni, mert szükségem van rád.  De nem vagy itt. És igen, néha még mindig kiszalad a számon, hogy ez nem ér, ez nem igazság. És mérges vagyok, és egyedül érzem magam, és várom, hogy végre gyógyultan hazajöjj a kórházból. És nem tudom, hogyan mondjam majd el neked, hogy most már