reggeli dicséret

„És nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.” (Apostolok cselekedete 4. fejezet 12. vers) A hétvégén, egy közeledő előadássorozatra készülve egy mikrofonnal és egy kamerával a kézben jártuk az utcát. Megkérdeztünk találomra jó néhány járókelőt, hogy szerintük kiben lehet ma megbízni és, hogy a Bibliának az elvei mennyire megvalósíthatóak a mai viszonyok között. Az eredmény egyben meglepő és egyben elkeserítő volt. A válaszadók majdnem 99%-a azt mondta, ma nem lehet megbízni senkiben, sem szülőkben, sem testvérben, sem barátban, nemhogy valaki idegenben. A legtöbben azt mondták, csak saját magunkban bízhatunk. S a Biblia? Isten? A vélemények szerint ez ma annyira távoli és életszerűtlen. Talán, vannak egyesek, akik nagy nehézségek árán tudnak úgy élni, ahogy Isten mondja, de ők nem a többség. Ugyanakkor többen kifejezték ama vágyukat, hogy jó lenne nemcsak a pénz után futni, de ehhez több és biztos

„Avagy ha valamely asszonynak tíz drakhmája van, és egy drakhmát elveszt, nem gyújt-é gyertyát, és nem sepri-é ki a házat, és nem keresi-é gondosan, mígnem megtalálja? És ha megtalálta, egybehívja az ő asszonybarátait és szomszédait, mondván: Örüljetek én velem, mert megtaláltam a drakhmát, melyet elvesztettem vala!” (Lukács evangéliuma 15. fejezet 8-9. vers) Azt hiszem, mindannyian átéltük már a dolgok elvesztésén való bosszankodás érzését és a kétségbeesett keresés utáni megtalálás örömét is. No de, az evangéliumban lévő példázat értelme nem egy elveszett kulcs, egy elvesztett pénztárca, vagy egy számunkra oly fontos dokumentum, tárgy megtalálásának öröme. Ez a történet Jézus mindenek felett álló szeretetéről beszél. Hiszen, mi azon dolgok után szoktuk feltúrni a lakást és kiabáljuk le feleségünk/férjünk/gyermekünk haját, - "hova tetted?!" - amelyek komoly értéket képviselnek. De egy ötforintost már nem szoktunk így keresni… Ez az elveszettekről szóló fejez

„Meddig tart ez, U r am? Végképp megfeledkeztél rólam? Meddig rejted el orcádat előlem?   Meddig kell magamban tanakodnom, és bánkódnom szívemben naponként? Meddig kerekedhetik fölém ellenségem? Tekints rám, hallgass meg, U r am, Istenem! Tartsd meg szemem ragyogását, ne jöjjön rám halálos álom! Ne mondhassa ellenségem: Végeztem vele! Ne ujjonghassanak ellenfeleim, hogy ingadozom! Mert én hűségedben bízom, szívből ujjongok, hogy megsegítesz. Éneklek az Ú r nak, mert jót tett velem. ” Zsoltárok könyve 13:1-6 Érezted már úgy, hogy „most végem van”? Érezted már azt, hogy egyedül vagy, hogy még talán Isten is elhagyott? Vagy talán voltál már olyan helyzetben, mikor úgy gondoltad mindenki ellened fordult?... Nem vagy egyedül! Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a mi bajunk, a mi fájdalmunk, a mi nehézségeink a legnagyobbak, és senki sem ért meg bennünket. A látásunk egyre jobban beszűkül, végül csak mi vagyunk és a testi-lelki kínjaink. Pedig van ott más is, vannak ott mások is. Csa