reggeli dicséret

"Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem.  Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az ÚR sátrában, és éneket zengek az ÚRnak." Zsoltár 27,5-6 Isten a biztonság, a menedék és a védelem minden benne bízó számára. Ennek a védelemnek van ideje és helye is. Az idő a veszedelem napja. Az, amikor személyesen bajban vagyunk, amikor bennünket fenyeget valami veszély. Veszedelem napja az is, amikor együttesen az egész közösséget fenyegeti a baj. Mint az Ószövetség idején számos alakalommal, ha ellenség támadta meg Isten népét, legyen az külső, vagy belső ellenség, emberi vagy nem e világi, hanem földöntúli. Minden olyan támadás annak számított, ami egzisztenciájában és identitásában veszélyeztette őket, akadályozta küldetésük megvalósulását. Isten tudatni akarja, hogy minden esetben számíthatunk Rá. A hely az Isten sátra, a Tabernákulum, a Szentsátor, ahol maga I

„Én Istenem! Fordítsd felénk füledet, és hallgass meg minket! Nyisd ki szemedet, és tekints pusztulásunkra, és a városra, amely a Te nevedet viseli! Mert nem a mi igazságunkban, hanem a Te nagy irgalmasságodban bízva terjesztjük eléd könyörgésünket.”  Dániel 9:18. Ez az ima több mint 2500 évvel ezelőtt hangzott el Dániel szájából, de aktualitásából semmit nem veszített. Legföljebb néhány szót kéne kicserélni. Ezt az imát elmondhatnám a családomért, a gyülekezetemért, a városomért, az országunkért és a földünkért. Rohamléptekkel pusztul, megy tönkre, esik szét körülöttünk minden. Egyre többünknek kéne legyen ez napi imája: Uram, tekints ránk. Tekints családjainkra, akik fuldokolnak egymás közelében. Tekints a gyülekezetünkre, ahol akkora a lazaság! Nyisd ki füleidet az emberiség segélykiáltására, hisz akkora a nyomor, mint még soha ezelőtt. Uram, nézz a városunkra, hozz össze a tieiddel, hogy együtt tusakodjunk, könyörögjünk hozzád. Tekints sovány lelki életemre, és leh

"A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által." Pál második levele Timóteushoz 1:14 Pál életének utolsó levelét Timóteusnak írta. Egy római börtönben volt, ahol kivégzése napját várta. Jól érződik ez azokból a komor szavakból, melyeket az első fejezetben használt:   „félelem” (1:7),  „fogoly” (1:8a),   „szenvedés” (1:8b, 12),   „bilincs” (1:16). Ha el akarnánk magunknak képzelni a rab Pált, akkor bizonyára egy búskomoran maga elé meredő borzos szakállas embert látnánk, aki egy sötét cella nyirkos falánál üldögél. E kép azonban hamis. Pál utolsó leveléből sugárzik az vidámság és optimizmus:  „nem a félelem lelkét adta nekünk Isten” (1:7) – mondja Pál a halállal szembenézve;  mennyei Urunk „megszabadított minket” (1:9) - miközben földi ura , a császár fogságba vetette;  Krisztus „megtörte a halál erejét” (1:10a) – mondja Pál a kivégzése előtti napokban;   „világosságra hozta az elmúlhatatlan életet” (1:10b) – hangzik a

„A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (Timótheushoz írt második levél, 3. fejezet 16-17. vers) Egy vasúti kupéban mások mellett két teológus utazott. Egy tudományos konferenciáról tartottak hazafelé, melynek még mindig annyira hatása alatt voltak, hogy a többiekkel mit sem törődve nagy vehemenciával vitatták tovább az elhangzottakat. Kis idő múlva pedig már-már utastársaiknak is prédikálva fejtegették a Szentírás nyelvi rejtelmeit. Héber és görög szavak grammatikai, szemantikai, genealógiai különbségeivel dobálóztak, míg egy idős néni meg nem jegyezte nekik: Elnézést fiatalemberek, tudják magam is olvasgatom a Bibliát, de amiről beszélnek azt sehogy sem értem. Hát hogy is érthetné, - mondta egyikük – hiszen a nagy tudós Bibliafordítók minden igyekezetük ellenére sem tudtak és tudnak olyan hiteles fordítást végezn

„Szabad-e ilyet mondani Jákób házáról? Talán elfogyott az Úr türelme? Ilyeneket tenne velünk? Az ő igéi javára válnak annak, aki becsületesen él!” Mikeás próféta könyve 2. fejezet 7. verse Isten választott népéről nem szabad rosszat mondani, de egész konkrétan még csak rosszat sem lehet róla gondolni. Vajon hányszor esünk abba a hibába, hogy az Istenhez tartozó embereket különböző kritikával illetjük. Remek ítélőképességünk van (legalább is szerintünk), hogy megítéljünk más embereket arról, hogy az illető méltó-e Istenhez vagy nem? Aki hisz Istenbe kizártnak tartja azt, hogy számára az Úr kedvezőtlenül cselekedjen. Ez megegyezik azzal a népszerű felfogással, hogy Ő minden esetben a legjobbat akarja számodra. Azonban nem építhetünk a „kiválasztottságra”. Ez hamis képzelgés lenne, ha bárki is azt gondolná, hogy az egyháztagsága egyenest a mennybe juttatja. Pedig hányszor láthatjuk ezt. Őszinte leszek! Nem vagyok éppen egy korelnök, de sokáig úgy gondoltam, az, hogy születés

"De még most is így szól az ÚR: Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva!  Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az ÚRhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy, és megbánja, még ha veszedelmet hoz is." Jóel próféta könyve 2:12-13 A ruhát könnyebb megszaggatni - nem fáj. Bármikor felvehetek másikat. De Isten nem a ruhára kíváncsi. Hanem arra, hogy ki vagy, amikor mindened elveszett. Azt viszont csak a szíved rejtheti. Ezért kell a szívvel foglalkozni, mint a ruhával, vagy álarcokkal. Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem Ez a legnagyobb bűn. Ez a legszörnyűbb büntetés. S a legnagyobb nyomorúság is ez:   Elhagyott engem az én szívem is. Ülök a puszta-homok közepén,   Csügged nehéz fejem. Ülök, akár a kő, Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal   Tapogatom magam.   Vad-idegenül kutat a kezem A hely körül, Hol a szívemnek lenni kellene. Nincs, nincs. Elszállt, eli

„Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” Pál levele az efezusiakhoz 4:31-32 Horribilis összeggel tartoztál Neki. Egy életen át tartó munka is kevés lett volna ahhoz, hogy megpróbáld a lehetetlent, és mindent visszafizess. És Ő ezt nagyon jól tudta. Ezért elengedte az egészet. Az utolsó fillérig. És ahelyett, hogy nincstelenül bocsátott volna utadra, még gazdaggá is tett, hogy ne kelljen üres szívvel folytatnod tovább a vándorlást.  Mert gondolj bele őszintén! Mennyit ér egy ember élete? Mennyit ér a gyermeked élete? Mennyi pénzzel lehetne kárpótolni a hiányát? És mennyit érhet annak az élete, aki az egész világot megalkotta? Annak a léte, aki figyelte a szíved alatt formálódó csöpp lény minden rezdülését.  És Ő ezt odaadta érted. A Fia életével fizetett a te életedért. A Fia é