reggeli dicséret

„De az ÚR ezt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az ÚR? Most azért menj! Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!” 2 Mózes 4:11-12  Újfordítás A képtelenségek korát éljük. A technikai fejlődés és az emberi bátorság, de még inkább vakmerőség, a lehetetlen határait feszegeti. Fiatalok védőfelszerelésben száguldanak le a sziklákkal borított meredeken speciális kerékpárjuk segítségével. Sportrepülőgépek szelik a levegőt úgy, hogy szárnyaik szinte súrolják a szoros falait. Ejtőernyős ugrik ki a légkör és a világűr határán. Valaki egyetlen evezőssel indul neki, hogy átszelje az óceánt. A katona, aki mindkét lábfejét elvesztette versenyt fut társaival, mert olyan eszközt használ, ami ezt lehetségessé teszi. Az ember legyőzi saját korlátait, de vajon mindenki képes rá? Távolról sem. Honnan származik a tudás, ami a technikai eszközök megvalósításához vezet? Honnan van a bátorságunk, az ü

Egyszer egy temetésen voltam. A fiatalember alig múlt 28 éves, amikor meghalt. A pap a ravatalozóban többek között azt mondta: Ne szomorkodjatok! A mi kedves barátunk már az Úrnál van és a mennyei karokban énekel. Aztán a sírnál: Most engedjük le ide a sírba a mi kedves testvérünket. Itt fogja meghallani majd az utolsó trombitaszót, és feltámad, amikor Jézus eljön Végül, amikor már a koszorúk is a helyükre kerültek, megállt a sírnál, és azt mondta: Ma este hatkor engesztelő szent mise lesz a mi barátunk lelki üdvéért. Akkor még egészen fiatal voltam, és elgondolkodtam: Hol van akkor most ez a fiú? Az Úrnál? Vagy a sírban várja a feltámadást? Vagy valahol egy közbülső állapotban, ahonnan ima által megszabadulhat? A Szentírás világosan tanít minket ebben a kérdésben is. A mi szeretett hozzátartozónk, aki elment – akármilyen jó volt itt a földön, akármilyen szent életet élt, nincs a mennyben. És akármilyen gonosz volt is, nincs a pokolban. ALSZIK. Mély, álomnélküli alvással

„Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.” János apostol 1. levele 3:2 Volt egyszer valahol Amerika belsejében egy kicsiny indián falu, amely egy hegyek által körülhatárolt barátságos tavacska mellett épült. A falu lakói jól ismerték az otthont adó környéket, de senki sem tudta, hogy mi van a nagy hegyeken túl. Egyszer aztán arra vetődött egy sápadtarcú, aki összebarátkozott a közösséggel, különösen a törzsfőnök fiával. A fehér ember sokat mesélt az indiánoknak arról a világról, amely a hegyeken túl van. A hallgatóságot az nyűgözte le leginkább, amikor a vendég egy olyan nagy vízről beszélt, aminek nem látni a másik oldalát. A főnök fia elhatározta, hogy elmegy a sápadtarcúval, hogy megnézze ezt a különös „tavat”. Így hát ketten indultak el. Hosszú heteken át gyalogoltak, hatalmas hegyeket hagytak maguk mögött, míg

„Monda azért nékik Jézus: Még egy kevés ideig veletek van a világosság. Járjatok, amíg világosságotok van, hogy sötétség ne lepjen meg titeket: és aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy. Míg a világosságotok megvan, higyjetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek. Ezeket mondá Jézus, és elmenvén, elrejtőzködék előlük.”   (János evangéliuma 12. fejezet 35-36. vers) Szikrázó napsütés, tikkasztó nyári hőség. Egy ember bágyadtan bandukol a szőlőhegyen kis árnyékot keresve. Ahogy végre egy pincéhez ér, tanakodik, bemenjen, ne menjen. Hunyorogva nézi, mi lehet odabent, majd egy hang szólítja; Gyere bátran, ne félj a sötéttől, először rossz, de aztán meglehet szokni. Ez a történet jól példázza az emberiség történetét. Egyrészt, ahogy a kísértő becsábította Ádámot és Évát a ’pince félhomályába’. A fényruhát, felváltotta a fügefalevél. Ragyogó kapcsolatukat Teremtőjükkel és egymással behálózta a bűn sötétje. Ám Isten nem hagyta őket a sötétségben. „A nép, am

Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel Te benned bízik;   Ézsaiás könyve 26 fejezete 3. verse Minden ember értékes Isten szemében. Még ha, a világunk olyan is, hogy lekezelően bánnak velünk, még mindig van kihez fordulnunk, hogy elmondjuk örömeinket és bánatainkat. Óh, milyen jó lenne, ha ezt valóban mindig megtennénk. Rá kell ébredjünk, hogy mindannyian tulajdonképpen gazdagok vagyunk. A bizalmunkat megoszthatjuk lehetőség szerint másokkal, de elsőként bizalmunk lehet Isten felé. Az egyik legdrágább kincsről beszélünk. Nem lehet csak általánosítani és csak csupa szépet és jót írni és mondani, legyünk őszinték egymáshoz! Amikor egy nehéz élethelyzetben vagyunk nagyon nehéz megőrizni a békességünket. Emberi válaszokat és megoldásokat keresünk. Ha viszont felkészülnénk olyan helyzetekre már előre, amelyek megtörténhetnek velünk, akkor hatékonyabban tudnánk küzdeni az ördög csábításai ellen. Néha talán úgy érzünk, és szívből remélem, e

"Így most titeket is szomorúság fog el, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek .” János evangéliuma 16:22 A tanítványok még nem tudták, mi jön... Tudhatták volna, mert Jézus többször is elmondta. Elmondta, hogy Jeruzsálemben kell bekövetkeznie, a főpapok és írástudók fogják okozni a szenvedéseit, megölik és harmadnapon feltámad. Nem lehetett kétségük, mégsem gondoltak rá. Azután bekövetkezett. Pontosan úgy, ahogyan Jézus előre elmondta. Felkészületlenek voltak és gyávák. Mind elfutottak. Szomorúságuk leírhatatlan volt, amikor Jézus a kereszten függött. Azután egy szombat jött Jézus nélkül a másnapos lelki fájdalommal a szívükben. A kárpit kettéhasítva függött a templomban, minden csendes és kimondatlan volt, még is érezhető volt, hogy valami nagy dolog történt. A tanítványok örömét valóban nem lehetett elvenni többet, amikor Jézus feltámadt. Ő kétségtelenül Isten Fia, és Királyok Királyaként fog visszajönni

„Amikor Jézus továbbment onnan, követte őt két vak, akik ezt kiáltozták: Könyörülj rajtunk, Dávid Fia! Amikor bement a házba, odamentek hozzá a vakok; Jézus pedig megkérdezte tőlük: Hiszitek-e, hogy meg tudom ezt tenni? Ezt felelték: Igen, Uram! Ekkor megérintette a szemüket, és ezt mondta: Legyen a ti hitetek szerint!” Máté evangéliuma‬ ‭9‬:‭27-29‬ Hit. Néha olyan légiesen könnyűnek és megfoghatatlannak tűnik. Néha pedig véresen komoly és súlyos, életbevágó kérdés. Kiben hiszel? Miért hiszel? Meddig hiszel? Hol ér véget a hited, hol van az a pont, amikor már feladod, eldobod magadtól, és lesz, ahogyan lennie kell? Hol vannak a korlátok? Mi fér bele a bizalmadba, mire mondod azt, hogy ez már neked is sok, ezt már te sem tudod elfogadni? Meddig ér hited takarója? Egyáltalán mi is a hit? Úgy gondolom, hogy az igazi hit bátorság. Hinni, amikor sokak szerint nincs értelme, amikor minden ez ellen beszél, amikor kilátástalan a helyzet és egyszerűbb lenne feladni. Sokféle élethel