reggeli dicséret

“Vagy nem tudjátok, hogy testetek a bennetek levő Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok, és ezért nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben!” Korintusiaknak írt első levél 6:19-20 Egy alkalommal a Sziget Fesztiválon a sátorban ültem két fiatalemberrel. Nincs mit szépíteni, nagyon részegek voltak. Minden este bejöttek, és nagyon jókat beszélgettünk, de aznap egyikük próbált beszélgetni a tea mellett, másikuk viszont pár percenként kirohant, és jött vissza. Megkérdeztem, minden rendben van-e, mire elmondta, hogy túl sokat ivott, és nagyon rosszul van. Azért rohant ki, mert nem akart egy templomban olyat tenni, ami nem illik egy templomhoz. Egy sátorban, ahová behallatszott a koncertek dübörgő zenéje, a tömeg hömpölygése, egy olyan fiatal, aki alig állt a lábán az alkoholtól tiszteletet adott a helynek, mert megértette annak jelentősségét. Sokszor megfeledkezünk arról, hogy Isten jelen van az életünkben. Pál azt mondja, hogy a testünk e

  " Szabadításodra vágyom, Uram, törvényedben gyönyörködöm. " Zsoltárok 119:174 Sokan vágynak szabadságra, de mégsem tapasztalják meg. Küzdenek a körülményeikkel, az addikcióval, küzdenek egy jobb életért, küzdenek a fizikai szabadságukért vagy éppen a lelki szabadságért. Vannak, akik meg vannak győződve, hogy sikerülni fog, és kiharcolhatják a szabadságukat. Vannak, akik elfáradnak ebben a küzdelemben, és feladják a szabadság álmát is. A remény és a reménytelenség táncra perdül egymással, akár Verdi híres kórusában, megidézve a babiloni fogság rabjait: "Mint a fecske, repülj messze földre, Színarany szárnyú gondolat repülj el! Rég nem látott hazámba kerülj el, Vár a hőn szeretett szép otthoni táj. Üdvözöld várunk száz ősi tornyát, Nézz az áldott, az egykor oly virágzó völgybe... Tudd meg bús földünk szánalmas sorsát, Ó az emlék, hogy kínoz, hogy fáj! Bölcsek lantja a fűzfának ágán Ó miért lett oly néma a húrja? Zengjen áradjon dallama újra Mondja el, hogy mily szép volt

"Amikor a király bement, hogy megtekintse a vendégeket, meglátott ott egy embert, aki nem volt menyegzői ruhába öltözve, és így szólt hozzá: Barátom, hogyan jöhettél be ide, hiszen nincs menyegzői ruhád! Az pedig hallgatott."   Máté evangéliuma 22. fejezet 11-12. vers A történet szerint egy király nagy ünnepségre készült, és a fia esküvőjére minden barátját, ismerősét, a birodalmának tehetősebb lakóit mind meghívta. A szolgák szaladtak is, hogy vigyék a jó hírt: "a herceg megnősül, és hatalmas lakomára vagytok hivatalosak!" Egy ilyen meghívást nem illik, és — személyes véleményem szerint — nem is szabad visszautasítani. (Gondolj csak arra a sok finom ételre... összefut a nyál a számban!) Ezek a meghívottak azonban valamilyen okból mind visszamondták a részvételt, inkább foglalkoztak az üzletükkel és a munkájukkal, mint a király meghívásával. Sőt, voltak közülük olyanok is, akik furcsa és érthetetlen módon az örömhír vivőjét megverve, megölve reagáltak az üzenetre. 

  „Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt.”   ( János apostol 1. levele 3. fejezet 1 .vers ) Ahogy megszületünk rögtön megy a találgatás: Kire hasonlít ez a gyerek? Tiszta apja! Nem is! Nézd meg jobban! Ez a fitos orr, ezek csillogó szemek, inkább az anyja! Vagy a nagyanyja! Az lehet, de ilyen elálló fülei a te apádnak vannak! És igen, az első pár évben még imponál, sőt vágyakozunk is olyan erősek, olyan okosak, olyan szépek, olyan ügyesek lenni, mint a szüleink. Ám ahogy nődögélünk, látva őseink tökéletlenségeit, egyre többször fogalmazódik meg bennünk: Én nem leszek olyan, mint az anyám! Én nem csinálom azt, mint az apám! Aztán felnőve, és reggelente a tükörbe nézve jön a kemény valóság; Arcvonásaink és viselkedésünk is azzal szembesít: Mintha csak apámat látnám! Mintha csak anyámat hallanám! Ezen már nem lehet változtatni! Vagy mégis? A Biblia annyi helyen beszél az

„Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust.” János evangéliuma 17.rész 3.vers Az élet nagy kérdései között valószínűleg az is szerepel, hogy milyen lehet vajon örökké élni? Mit lehet egy örökkévalóságon át csinálni és vajon nem unjuk meg? Mivel fogjuk eltölteni a napokat? Fogunk ott is dolgozni vagy csak pihenni? Egészen mélyen lehet ezt a kérdést boncolgatni, azonban a Szentírás egy dologra hívja fel a figyelmünket. Jézus egyik fontos, ha nem a legfontosabb imájában, a főpapi imádságában így fogalmaz: az az örök élet, ha ismernek Téged (Atya) és ismernek engem (Jézus Krisztus). Még mielőtt azon kezdnénk el gondolkodni, hogy mit lehet csinálni egy örökkévalóságon keresztül, előbb tegyük fel azt a kérdést, hogy hogyan juthatunk el oda. Elsősorban azt mondja Jézus, hogy ismerjük meg Istent. Fontos, hogy nem arról beszél, hogy tegyünk ezt vagy azt (ami persze nem jelenti azt, hogy nem szükségesek a jó cselekedetek) , itt

  "Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek." Pál apostol levele az Efézusbelieknek 2. rész 19. vers Identitásunk meghatározó eleme, hogy kik vagyunk, honnan származunk, milyen a kultúra, amiben felnőttünk és milyen alapértékek határoznak meg bennünket. Nemrég láttam egy epizódot egy kórház-sorozatból, ahol az egyik szereplő, aki születésétől kezdve siket, implantátumot kap és így életében először hallani kezd. Annyira megzavarja ez a személyiségét és annyira nem érti, hogy most már ki is ő valójában, hogy végül kéri a beültetett eszközök eltávolítását, hogy újra siket lehessen. Néha nem tudunk mit kezdeni azzal, ha ennyire megváltozik az életünk. Valami hasonló történik a honvágy esetében is. Vannak, akiket annyira meghatároz az, hogy hol születtek, kik vették őket körül és kik is voltak ők az eredeti közösségükben, hogy amikor egy teljesen más országba, idegen emberek közé kerülnek elveszítik, önmagukat és l

„Érezzétek, és lássátok, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül.” Zsoltárok könyve 34:9 Nagyapám nagyon ragaszkodott Istenhez. Nyugdíjas volt már, amikor az Úr, nevén szólította, és ő válaszolt erre a hívásra. 180 fokos fordulatot vett az élete, és ezután minden energiáját igyekezett Neki szentelni. Rengeteget olvasott, falta a Bibliát és a keresztény irodalmat. Rabul ejtették a próféciák, Pál levelei, Isten igazsága és kegyelme. Sok időt töltött a Szentírás tanulmányozásával, égett benne a tűz Isten iránt, és megragadott minden alkalmas és alkalmatlan pillanatot arra, hogy hitéről, felfedezéseiről másoknak is beszéljen. Nem aratott mindig osztatlan sikert hívő és nem keresztény körökben egyaránt. De ő mondta. Őszintén mondta. Egyszer a másik nagyapámnak beszélt Istenről, a Vele való kapcsolatáról, arról, hogy számára Ő az első, mindennél és mindenkinél jobban szereti, még az unokáinál is. Talán ezt az utolsó félmondatot nem kellett volna hozzátennie, a másik fél sz