Leprás vagyok
„Egy pedig ő közülük, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsőítvén az Istent nagy szóval.” Luk.17,15. Leprás vagyok! Leprás vagyok! Emberek! Ne közelítsetek hozzám! Nekem már úgy is mindegy! Hagyjatok meghalni…. semmi értelme az életemnek! Egy „lúzer” vagyok, akire nem vár más, csak a halál, annak is egy borzalmas formája! Heges az arcon, fájnak a csontjaim, szinte nap, mint nap érzem, hogy rohad le rólam a bőröm, a húsom... egy lassú halál, ami következik…. Milyen jó is volt még akkor, amikor a családommal élhettem. Mi lehet velük? Csak távolról láthatom őket, hiszen elkülönítve kell élnem tőlük. A feleségem, gyermekeim! Óh, a szívem hasad meg értük! Nem láthatom, ahogy felnőnek, fejlődik az értelmük, növekednek. Nem hallhatom a kacajukat, nem játszhatok velük… milyen igazságtalan az élet! Miért pont velem történik ilyen? Miért, miért Istenem??? Legjobb lenne meghalni már most. Hiszen így is élő halott vagyok! A percek, napok, hetek, h