reggeli dicséret

Öröm az Úrban „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!” Zsoltárok könyve 37. Zsoltár 4. verse Első olvasatra talán az a félreértés fogalmazódhat meg bennünk, hogy bármit kívánhatunk, azt az Úr biztosan megadja. De a figyelmesen olvasó számára nyilvánvalóvá válik, hogy csak az Úrban gyönyörködő szív kéréseit adja meg az Isten. Mert az Úrban való gyönyörködés átformál. Pál apostol ezt így fogalmazza meg: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (II. Kor. 3,18.) . Ez a gyönyörködés és formálódás egyben a legnagyobb örömet is jelenti az Istent szerető számára. Mert mi örömtelibb történhetne az emberrel, mint, hogy annak a kedvességét, önzetlen áldozatkészségét és szelídségét tudja megélni mindennapjaiban, aki az életét adta érte. Így a szíve kérése sem lesz más, mint hogy mindnél jobban visszatükrözze Urát és Mesterét. Ezért lehetnek olyan egyszer

Veszélyek közt is biztonságban „Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged.” Ézsaiás 43:2 Sokak számára a hívő élet azt jelenti, hogy bajok, veszélyek, szenvedések, fájdalmak nem érhetik az embert. Ha mégis bekövetkezik, ez két dolgot jelenthet: (1) az illetőnek nem elég erős a hite, (2) Isten nem elég hatalmas, hogy megőrizze övéit a bajoktól. Mindkét elgondolás téves. A Szentírásban sehol sem találjuk annak ígéretét, hogy egy hívő ember sohasem betegedhet meg, nem veszítheti el az állását, vagy az életét. Jézus főpapi imájában a következőket kérte követői számára: „ Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (János 17:15). A „világban való maradás” nem csak azt jelenti, hogy Krisztus követői ne vonuljanak el kolóniákba „szentek táborát” alkotva, hanem azt is, hogy a világ fiaival együtt őket is érheti sok-sok szenvedés. Mai igénk határoz

Lelki növekedés " Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkoztam mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. " 1Korinthus 13:11 (új prot.ford.) Két öcsém van, akik jóval fiatalabbak mint én. Visszaemlékszem, hogyan jelöltük az ajtófélfán az éppen elért centimétereket, és milyen büszkén mutogattuk a családnak és barátainknak, hogy milyen sokat nőttek. Gyerekkorban természetes a növekedés, fejlődés, a változás. Ha valami gond van vele, rögtön orvoshoz fordulunk. Védőnő, iskolapszichológus, családi orvos, nagyszülők, a család figyelmeztet minket a rendellenségre. De mi a helyzet a "lelki"fejlődésünkkel kapcsolatban? Mikor válunk igazán éretté a hitéletben? A lelki fejlődésüknek különböző szakaszai vannak. A személyiségpszichológia tudománya életkor szakaszokra bontja fel a személyiségünk fejlődését, amelyet a lelki fejlődés szakaszainak is hívtunk (pl. tini és fiatal felnőtt korukban a lelki identitáskeresés és megt

Az önzetlen embernek tett ígéret „Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted: feltámad a setétségben világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél. És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, a melynek vize el nem fogy.” (Ézsaiás könyve 58. fejezet 10-11.vers) Mikor elolvastam ezt a néhány sort, kissé elszégyelltem magam. Éppen egy jótékonysági koncertet szervezünk és a helyszín kiválasztásánál egyik szempontként felmerült, hogyan jönne több ember, és hogyan lehetne több a bevétel? Hogy mi ebben a szégyellnivaló, hiszen nem magunkért énekelünk. Ám egy ilyen koncert manapság mégiscsak egyfajta önreklám, amit majd kifüggesztünk a virtuális vitrinünkbe, beírjuk a referenciák közé, ennek és ennek, ennyit meg ennyit gyűjtöttünk… Bizony olyannyira torz ma az önzetlenségről alkotott fogalmunk, mint amilyen torz Ézsaiás héber szöveg

A bizonyosság ára ”Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy valóban én vagyok. Tapintsatok meg és lássatok. Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” (Lukács evangéliuma 24,39) Jézus feltámadása után felkeresi bujdosó, rémült tanítványi kört. Mivel nem kopogtatott, csak egyszerűen megjelent a szoba közepén azok megijedtek. Azt hitték, hogy szellemet látnak, s mert nem kívánták a gonosz lelkekkel való érintkezés semmilyen formáját, félre is húzódtak. Ekkor szólal meg Jézus a fenti szavakkal. Számomra két értékes üzenetet hordoz ez a két mondat. Először is biztat arra, hogy Jézus nem sértődik meg azon, ha bizonytalanok vagyunk benne időnként. Ismer minket, kétkedő emberi természetünket. Így fogadott el, ezzel együtt választott ki magának bennünket. Szívesen áll a próbatétel elé. Nincs mitől tartania, mert teljesen őszinték a szándékai. Aki valóban lehetőséget ad neki, az nem csalódhat benne. Másodszor: egyszerűen elengedhetetlenül fontos minden h

Meglátni a láthatatlant „Hanem hirdetjük, amint meg van írva: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, azt készítette el az Isten az őt Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is.” 1. Korinthusbeliekhez 2:9-10 A mai napig elevenen emlékszem azokra a kínokra, melyeket az általános iskola ötödik osztályának számítástechnika fakultációin átéltem. Ültünk a fekete-fehér Junoszt TV-k (mint monitorok) előtt, melyekre rákötötték az akkor elterjedt Commodore 64-es gépeket. DOS-os parancsokkal bíbelődtünk, amihez körülbelül semmi érzékem nem volt. Az egyedüli felüdülést az jelentette, mikor valamilyen őskori játékot beindíthatunk a kazettás meghajtóról. A számomra érthetetlen és misztikus világot mások mégis értették és élvezték (a két dolog összefügg). Később a középiskolában tértek rám az újabb rémálmok, ahol a „kegyelem” kettesért is meg kellett küzdenem. Akkor is csak „program-nyelveken-sz

Az igaz barát „ Minden időben szeret, a ki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére .” Példabeszédek 17:17. Egy régi történet jut eszembe; két gyülekezetemet összehoztuk egy kirándulásra. A gyerekek hamar összebarátkoztak. A kisfiúk, akik alig lehettek tíz évesek, feltűnő érdeklődést mutattak a vendéglátó gyülekezet kislányai iránt. Az egyik pici lány figyelméért két fiúcska is versenget. Néhány órán belül kiderült, hogy ki lett a „befutó”. A másik kis fiú visszahúzódott, töprengően komoly és hallgatag lett. Beszélgetésünkben egy emberöltő tapasztalatának benyomásával lepett meg; „Tetszik tudni! Nekem a barátság többet ér.” Arcán még a veszteség vonásai, de szemében a megőrzött kincs feletti öröm ragyogása volt. Mivé lett ez a kötődés? Kiállta az idő próbáját, elhalványult, vagy szertefoszlott? Nem tudom. De akkor, ott ez a barátság életre-halálra szóló volt. A Himnusz írójától; Kölcsey Ferenctől olvastam egy idézetet: „.. nincs szebb kora az emberiségnek,