reggeli dicséret

...hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem törnek be, és nem lopják el. Máté evangéliuma 6:20 Érdekes, hogy ez egy olyan mondata a Bibliának, amit előszeretettel arra használunk, hogy: a pénz rossz, ne foglalkozzunk vele. Jézustól a hegyi beszéd sokkal többről szól, mint esetlegesen a vagyon ellen beszélni. Pontosítok, Isten nem mondja sehol, hogy a gazdagság rossz dolog lenne. Ha így lenne, Jób, Ábrahám, József, Dávid, Salamon... nem lettek volna gazdagsággal megáldva. Mindegyiküknek nagy vagyona volt, és Isten abszolút nem feddi meg őket érte. A kérdés nem az, hogy van e pénzed. Tisztázzuk! A pénz egy eszköz. Olyan mint a kés. Könnyedén lehet vele ártani másoknak, vagy rosszra használni, viszont lehet vele kenyeret kenni is. A pénz is ugyanilyen. Nem az a baj, ha van. Az a baj, ha a világod körülötte forog. Megjegyzem, nem könnyű ezt megállni, mert jelenleg minden pénzbe kerül, és nem is kevésbe. A lényeg

"Az Úr ezt mondta: Halljátok meg beszédemet: Ha van az Úrnak prófétája köztetek, azzal látomásban ismertetem meg magam, álomban beszélek hozzá. De nem ilyen Mózes, a szolgám! Őrá az egész házam van bízva! Szemtől szemben beszélek vele, világosan, nem rejtélyesen, az Úr alakját is megpillanthatja. Hogy mertetek hát szolgám, Mózes ellen beszélni?!" Mózes 4. könyve, 12. fejezet, 6-8. vers Mózes nagyszerű ember volt. Az Egyiptomi Birodalom trónörököseként nevelkedett, de ő mégis rabszolgasorsban szenvedő származási népét választotta. Képes volt botját kígyóvá választani, vérré változtatni a Nílus vizét, kettéválasztani a Vörös-tengert, vizet fakasztani a sziklából, személyesen találkozhatott Istennel, és még sorolhatnánk. És talán a Biblia sok más szereplőjével is így vagyunk. Felnézünk rájuk, mert hatalmas dolgokat tettek, és sajnáljuk, hogy mi nem lehetünk olyanok, mint ők, soha nem fogunk felérni hozzájuk, nem fogunk hadseregeket megállítani, tüzet lehívni az égből. De akármil

Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és az iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Zsoltárok könyve 40:2-3 Samuel Beckett ír drámaíró legismertebb műve, a Godot-ra várva nem szól semmiről. Pontosabban szólni szól, de éppen az a különlegessége, hogy minden, ami történik benne, teljesen felesleges. A történet szerint két csavargó, Vladimir és Estragon az út szélén, egy fa mellett várják Godot érkezését, aki csak nem akar megérkezni. Bármi is történjék a várakozás ideje alatt, felesleges, hiszen a várt személy – Godot, bárki is legyen az – egészen a második felvonás, tehát a mű végéig csak nem érkezik meg. “Semmi sem történik, senki sem jön, senki sem megy el - borzalmas.” mondja Estragon az első felvonás során. A drámát sokféleképpen értelmezték 1952-es megjelenése óta. Van, aki úgy véli, az egész egy paródia, és éppen az értelmetlensége adja fanyar, de különleges értékét. Mások szerint a hőn

„És előhíván Jézus egy kis gyermeket, közéjük állítja vala azt, És monda: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába. Aki azért megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában.” Máté evangéliuma 18. fejezet 2-4. vers Mikor a perzsák a 7. század elején elfoglalták a Szentföldet, egy kivételével az összes keresztény szent helyet kifosztották és lerombolták. Az egyetlen templom, melyet érintetlenül hagytak az a Betlehemi Születés Temploma volt, a hagyomány szerint ugyanis a bejárat felett látható relief, a napkeleti bölcseket ábrázoló alakjaiban őseiket vélték felfedezni. Egyben ez a templom az, mely dacolva a későbbi keresztes és egyéb háborúk véres harcaival - a kisebb átalakításokat leszámítva -, ma is eredeti formájában látható. Az egyik ilyen védelmi szempontból történt átalakítás a török időkben az eredeti nagy hármas kapu befalazása, illetve, a középsőn, minteg

„Bizakodás tölt el, mert lesz reménységed, körülnézel, és nyugodtan lefekszel.” Jób könyve 11.fejezet 18.vers Jób elvesztette mindenét. Élete az egyik legemberibb történet a Bibliában. Sorsát valamennyien megtapasztaltuk már kisebb-nagyobb formában. Szinte biztos, hogy életünkben vesztettünk már el hozzánk közel állókat, küzdöttünk a gyásszal, a fájdalommal, vagy esetleg egy barátság, egy mély lelki kötelék szakadt meg. Kerültünk olyan útra, ahol elvesztettük, ha nem is a vagyonunkat, de az időnket, a motivációnkat, a bátorságunkat vagy épp úgy éreztük, hogy gyengék vagyunk és reménytelennek tűnik az aktuális helyzetünk. Jób nem egyedül élte meg élete sötét napjait. Barátok vették őt körül, akik időnként keményen szóltak hozzá, vádolták és hibáztatták. A sötét napokat ezek a baráti beszélgetések nem minden esetben könnyítették meg, sőt… A fenti mondat az egyik barát, Cófár szájából hangzik el. Ő határozottan azt a véleményt képviselte, hogy Jób bűnének mértéke miatt bűnhődik, azonban

“A vidám szív jó orvosságul szolgál, a szomorú lélek kiszárítja a csontokat." Példabeszédek könyve 17:22 Mivel az emberiség többségének életét a hiányok betöltése mozgatja, vagyis röviden hiánymotivált életet élünk, így minden tettünk arra irányul, hogy a hiányokat betöltsük. Az örökös robotolás, rohanás, teljesítmény elveszi a helyét az örömnek, vidámságnak, és elfelejtünk örülni, csak a halmozás köt le, és mihelyst megszereztünk valamit, hajtunk a következő megszerzésére.  A materialista gondolkodás szerzett hatalmat fölöttünk, miközben maga az ember beszorult belső, zárt világába. A fogyasztói kultúra versengő világot teremtett, amelyben időnk nagyobb részét „a létért való küzdelemre” fordítjuk, és alig marad időnk élvezni a létezés örömét. Hova tűnt a vidámság az életünkből? Hová lett az önfeledt nevetés és felhőtlen kacagás? Még anno Spurgeon is azt mondta, hogy a  legjobb orvosok: dr. Megelégedés, Dr. Higgadtság, Dr. Vidámság. Annyira van szükségünk az örömre, mint egy falat

„Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.” János evangéliuma 10:27-30 Ahogy készültem megírni a ma reggeli áhítatot, elkezdtem azon gondolkodni, hol éreztem magam utoljára úgy igazán biztonságban? A gondolataim azonban nagyon hamar inkább negatív irányba indultak meg, és eszembe jutott, ahogy az elmúlt nyáron ültünk a férjemmel egy libegőn, ami a megmászni kívánt hegyen vitt fel minket egy darabon. És nem tudom azt írni, hogy bár féltem, de mivel ott volt mellettem a férjem, a jelenléte teljes biztonságot nyújtott nekem. Nem. Rettegtem. Borzalmas volt, ahogy egyre feljebb és feljebb emelkedett az a lélekvesztő, és teljesen mindegy volt, hogy kopár vagy épp fákkal borított rész felett siklunk, mindig az volt a rosszab