reggeli dicséret

„És adok nékik egy szívet és egy útat, hogy mindenkor engem féljenek, hogy jól legyen dolguk, nékik és az ő fiaiknak ő utánok. És örökkévaló szövetséget kötök velök, hogy nem fordulok el tőlök és a velök való jótéteménytől, és az én félelmemet adom az ő szívökbe, hogy el ne távozzanak tőlem. És örvendezek bennök, ha jót cselekedhetem velök és biztosan beplántálhatom őket e földbe, teljes szívvel és teljes lélekkel.” Jeremiás 32,39-41 Egy nemzet a kihalás szélén. Egy nép, mely önmaga vesztét okozta és saját bűnei miatt szenved. Ezrek fogságban és gyötrelemben, még többen szegénységben és ínségben. A kevesek, a korruptak, kik önmaguk boldogulásáért saját lelkük adták el, ők pedig teljességgel az Isten nélkül. Mit adnál nekik? Mi az, mi változást hozna az életükben? Az első a szív: Sokan gondolják, hogy mindig megtalálható valahol az ok, ami a végső romlást okozta, de a legtöbben ezt mind önmagukon kívül látják. A körülményekben, az ellenséges személyek ármányaiban és még

Tíz évvel ezelőtt egy kedves barátunk meghívott minket, hogy töltsünk náluk pár hetet egy távoli földrészen. Ausztráliában. Gondolhatod, mennyire örültünk ennek a lehetőségnek. Bújtuk a könyveket, sok mindent elolvastunk erről az országról, az állatokról, tájakról. Augusztus 20.-án indultunk. Forró nyár volt, hasonló, mint az idei. Megérkeztünk. És hát pár percen belül rá kellett jönnünk, hogy bár rengeteget olvastunk erről, de távolról sem eleget. Minden úgy volt, mégis egészen másként. Például, tudtuk, hogy ott hosszú utak vannak – néha száz és száz km múlik el benzinkút vagy város nélkül – mégis, amikor beültünk az autóba, úgy nyomtam a féket!!! (Nem én vezettem – csak a padlót nyomtam) Ott ugyanis ’balra hajts!’ van. Ez valahogy elkerülte a figyelmemet, csak az utak hosszúságáról, meg a tájról olvastam. Aztán amikor a kenguru szemtől szemben megállt előttem – bizony nagyon kicsinek éreztem magamat. A koala két méterről méregetett unottan – nem gondoltam, hogy ilyen közeli

„Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” 2Kor 3:17 Az ókorban rabszolgákkal dolgoztattak, akik nem kaptak fizetést, és nem mehettek oda, ahova akartak. Ehhez képest a 21. századi magyar ember szabad, hiszen van fizetése, és oda mehet, ahova akar. Igaz, a fizetés nagy része elmegy a törlesztő részletre, az élelemre, a rezsire, és szabad időnk nagy részét is egy helyben töltjük, a tévé, vagy az internet előtt. A jogi szabadság – amivel büszkén dicsekedhetünk ókori kollégáinkkal szemben – nem jelent egyebet, mint puszta látszatot. Valójában az ember az ókorban is, ma is szolga, ha úgy tetszik rabszolga, csak talán a terminológia változott. Mit jelent akkor itt Pál apostolnál, hogy „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság”? Hadd illusztráljam ezt egy hétköznapi példával. Munkám rengeteg energiámat felemészti, és mivel rövidtávon nem nagyon látszik az eredménye, állandóan az az érzés kísért, hogy nem dolgozom elég keményen. Frusztrációm következtében még nagyobb ene

„Ő pedig monda nékik: Jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé. Mert sokan valának a járó-kelők, és még evésre sem volt alkalmas idejük.”   (Márk evangéliuma 6. fejezet 31. vers) Őszintén bevallom erről az Igéről én is ritkán és csak félve szoktam prédikálni, hiszen a cél nem a pihenés, hanem a másokért való önzetlen és szüntelen munkálkodás. Meg hát hogy is nézne ki, ha a szószékről a misszióra buzdítás helyett pihenésről beszélnék? Így nem meglepő, hogy sokakat lelkiismeret-furdalás fog el, ha kissé lazítunk. Persze ugyanakkor érezzük és látjuk, ahogy alábbhagy a lelkesedés, fogy az erő, csökken a teljesítmény és tényleg jó lenne néha egy kis szusszanás, amikor nem másoknak, hanem csak úgy magunknak olvassuk a Bibliát. Jézus ezzel a történettel ma épp arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy a személyes feltöltődés nélkül egy idő után elhal minden erőfeszítés. És arra hív, hogy ne várd meg, míg egy kiégés döbbent rá, hogy n

Kiálts hozzám és megfelelek, és nagy dolgokat mondok néked, és megfoghatatlanokat, amelyeket nem tudsz. (Jeremiás 33,3) Az Istennel való párbeszédünkről fogunk ma elmélkedni és remélhetőleg nem csak ma, hanem mindig! Mennyire merjük mi az Istent segítségül hívni? Felületesek-e az imáink? Számon kértük-e már Őt? A hipotézisem az, hogy van bennünk egy gát, ami nem engedi, hogy mi természetesek legyünk Vele. Ha nem értesz egyet velem, nézd el nekem ezt a hibámat, és nagyra becsüllek téged, aki előtte jársz! Sok embert hallottam már imádkozni életemben (mások nálam még többet is) de soha nem hallottam olyan imádságot, amelyben valaki elkiáltotta volna magát. Gyakran érzem úgy, hogy az imádság, csak úgy, mint sokszor a hitünk fejlődése is, konzerválódott és nem vagyunk képesek előre lépni. Mit gondolunk, van-e a vallásos életben stagnálás? Lehet-e nem fejlődni? Vallásos emberként a szinten tartás lehetőségét el is vethetjük. Annak ellenére, h