Temetőben

„ Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más, bár veséim is megemésztetnek.” Jób 19,25-27 A falunkban a temető a templomdomb melletti magaslaton fekszik, lakói susogó, árnyas fák alatt nyugodnak. Emlékszem nagymamám, majd később betegségével küzdő édesanyám szavaira is. „Majd ott fogok végre megpihenni…” – és én mindig néztem a házunkkal átellenben levő komor helyet, mert mi is egy dombon laktunk, egy köz legvégén, az utolsó házban és nem akartam érteni vágyakozásuk. Vannak, akik félnek a temetőtől, de nekem mindig csak valami szomorú nyugalmat jelentett. Első emlékeim nagyapám halála utániak. Csendes vidámsággal néztem a gyorsan tevékenykedőket – mert a szomorúságuk hallgatásra késztetett –, ahogy sürögtek forogtak, hogy mindent elrendezzenek a halott körül. Nekem a kártyaparti járt a fejemben, amit nem is oly r...