reggeli dicséret

„Ez a nap az, amelyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vigadjunk ezen!”  Zsoltár 118:24 Sokszor gondolkoztam már azon, hogy miért van az, - legalábbis itt Európában - hogy mikor belépünk egy templomba, egy imaházba, akkor szinte automatikusan rögtön felveszünk egy mélabús, komor ábrázatot, gondolván, hogy ez a szentség igazi kifejeződése. (Aminél már csak az a szentségesebb, ha valaki az egész életét ebben a világfájdalmat tükröző nézéssel tudja leélni.) Nincs annál megbotránkoztatóbb, mintha valaki mosolyog, vagy esetleg nevetni mer a gyülekezetben, a kacagásról pedig ne is beszéljünk… Olyanok lettünk, mint a híradó, hiszen túlnyomó részt csak a rossz hírekkel, tragédia, betegség, stb. állunk ki a közösség elé, mondván ’ez méltó, hogy imádkozzunk érte’. Nos, mondhatni, nincs új a nap alatt. E.G.White épp európai tartózkodása alatt kapott egy levelet egy kétségbeesett személytől, majd erre válaszként egy álmot az Istentől. „Nagy kertben jártam, melynek tulajdonosa

„Jöjjetek, örvendezzünk az Úr előtt, ujjongjunk szabadító kősziklánk előtt! Menjünk eléje hálaadással, ujjongjunk előtte énekszóval! Mert nagy Isten az Úr, nagy király minden isten fölött.” Zsoltárok könyve 95:1-3  Ülök borongós kedvvel a kiságyon, te pedig apró lépteiddel közelítesz a behajtott ajtóhoz, betolod magad előtt, odatipegsz hozzám, és teli szájjal mosolyogsz rám. Mindegy, hogy 10 perccel ezelőtt üvöltöttél pelenkázás közben, mert épp korlátoztam a mozgásteredet, és ez neked végképp nem tetszett. Mérges voltál. Nagyon. De most már itt vigyorogsz, és találtál magadnak egy új játékot. Ki-be tologatod az ajtót, egyszer kikukucskálsz a nappaliba, egyszer vissza hozzám. Arcodról soha nem tűnik el a mosoly, akárhányszor rám nézel. Hiába, élvezed az életet.  Mindennek tudsz örülni. Nevetsz és ugrabugrálsz, amikor hazajön a nővéred az oviból, vagy apa a munkájából. Örülsz, bármilyen ebédet teszek eléd, mert végre te is kaphatsz abból, amit mi eszünk. Örülsz egy pohár

„Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!” Pál levele a Fillipibeliekhez 4:4 Magyar ember sírva vigad, mondja a közmondás. Kinek írja Pál? Az íreknek? Mert az írek meg vigadva sírnak. Minden nemzetnek megvan a maga sajátossága: a kanadaiak félnek a sötétben, a skótok spórolnak, az olaszok hangosak, a magyart a balsors tépi régóta. Pál fogságban van, amikor megírja ezt a levelet, amelyet érdekes módon szokás az öröm levelének is mondani. Annak ellenére, hogy római állampolgár lévén megvesszőzték mégis az öröm járja át a szívét. Nem élt itt sok zsidó és vallásilag elszigetelten éltek a várostól, de ez kölcsönös volt. Nehéz megérteni, hogy miért nem a keserűség a jajgatás, olvasható a levélben. Miért nem arról ír, hogy milyen gonosz és rossz emberek vannak itt, akik az ember legapróbb örömét is elveszik. Nem arra kell figyelnünk, hogy mik a rossz dolgok körülöttünk, hanem arra, hogy az életünknek a célja pozitív irányba mutat e. Amikor vezetni tanult