Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: március 22, 2009
Vizsgálj meg, Uram! „Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” Zsoltárok könyve 123. zsoltár 23-24. verse Nagy bátorságról vall, amit Dávid kér! Isten elé állva Istent szíve – gondolatai érzései így egész valója – vizsgálatára kéri fel. Ha elolvassuk, a megelőző verseket azt láthatjuk, hogy Dávid mérhetetlen csodálattal és örömmel énekel Isten jóságáról, ami végigkíséri élete kezdeteitől, vagyis a magzati létének pillanataitól egészen a jelen pontjáig. A vizsgálata nem mást jelent, mint Isten „a szabadság tökéletes törvényét” mint tükröt tartja elénk, amiben megismerhetjük gondolataink és érzéseink valódi indítékait. Mit miért teszek? Vajon a jót, a másik iránti kedvességemet nem valamilyen rejtett önérdek irányítja? Nem azok csoportjába tartozom, akik csak azért és addig kedvesek és figyelmesek a másik felé, amíg az egyénéi boldogulásom vagy üzleti érdekem megkívánja
Meggyógyít az Úr „Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt. Vigasztalással fizetek neki és gyászolóinak. Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét: Békesség, békesség közel és távol! Ezt mondja az Úr: Meggyógyítom őt!” Ézsaiás 57:18-19 Ézsaiás könyvének 57. fejezete Isten feddő beszéde, a tőle elpártolt népe iránt. A nép felcserélte az igaz Isten imádatát a bálványokkal, elhagyta Urát a haszonlesés miatt. A fejezet elején Isten elmondja panaszát népe bűnös cselekedetei miatt. Isten haragját tükrözi az is, ahogyan népét megszólítja: „Jöjjetek csak ide, ti boszorkányivadékok, te hűtlen, parázna fajzat!” (3. vers). Az Úr feltárja népe előtt, hogy a bálványok – akikben most bíznak, nem tudnak majd segíteni rajtuk a nyomorúság idején: „Én tudom megmondani, hogyan boldogulsz. De amit te csinálsz, az nem használ neked. Ha segítségért kiáltasz, tud-e rajtad segíteni bálványaid tömege? Valamennyit fölkapja a szél, a szellő is elsodorja. De aki hozzám folyamodik, az örökli az országot, és
Az Úr útjai " Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim, így szól az Úr !"Ésaiás 55:8 Az egyik cserkésztáborukban történt. A vezetők közül páran előre siettek a tábor helyszínére, hárman pedig vezettük a kiscserkészeket vissza. Valahogy sikerült eltévedni térképpel a kezünkben. Kezdtem aggódni, mert lemenőben volt már a nap, a gyerekek fáradtak voltak, és még mindig nem volt meg a turista jel. Majd egy órát keringtünk, miközben kitartóan imádkoztam Istenhez az "útmutatásért". Végül megtaláltuk a haza vezető utat és mindenki örült. Amikor ismeretlen helyre kell mennem, gyakran sikerül elkeveredni, ez kevésbé nyomasztó, de ha másokat is vezetned kell, akkor hmm... Ez a történet arra emlékeztet engem, hogy az élet "turistaösvényein" is gyakran el lehet haladni jelek és útjelző táblák mellett. Nem tudom ki hogyan van vele, de Istennek sokszor erőteljes védőeszközök bevetésével kell engem megakadályoznia egy -egy útirán
A levágott fa kihajt „Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.” (Jób könyve 14. fejezet 7. vers) Jób története, az emberi szenvedés szimbólumává vált. S bár sokan úgy vélik, hogy nem valóságos történelmi személy volt, mondván; ennyi probléma nem érthet egy embert. Viszont, ha nyitott szemmel élünk, környezetünkben is felfedezhetjük hasonló nehézségek és próbák között vergődő embertársainkat, a mai Jóbokat. Jób végeredményképp a küzdelmek után kiállta Sátán támadásait és vádját, hogy csak érdekből szereti Istent (1:9-10). Mondhatnánk: - Hát persze, jó hívő volt, természetes, hogy győzött. Hányszor hallom magam is a gyülekezetben; - Egy hívő ember nem lehet depressziós, nem lehet szomorú! Ehhez képest, ha végignézem a prédikáció közben az arcokat… és meghallgatom a látogatások alkalmával a különböző panaszokat… Jób hozzánk hasonló ember volt. Barátaival való beszélgetéseiből kiderül, hogy milyen belső lelki vívódásokban volt része. El
A mesterek Mestere ”Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet.” (Máté 12,20) Bizonyos kérdésekben természetemnél fogva hajlok a tökéletességre. Ha valamilyen háztartási eszköz nem működik megfelelően, csillapíthatatlan késztetést érzek rá, hogy azonnal szétszedjem. Ennek általában rossz vége szokott lenni. Gyerekkoromban sok minden kárát látta ennek. A nagymám mérlege, a csörgőóránk, tv-nk, a Simsonom, stb. Bár több eszköz túlélte a „beavatkozást”, sőt volt olyan, amelyiket sikerült megjavítani, egyes eszközök menthetetlenül kilehelték a lelküket a kezem között. Az olykor teljesen hasznavehetetlen romhalmazt egyszerűen ki kellett dobni. Nem tudom, hogy Jézus az idézett Ézsaiási szakaszban pontosan mire gondolt a repedt nádszál, és a pislogó gyertyabél példájában, az üzenete mégis egyértelmű számomra. Az emberi lélek rendkívül törékeny kincs. A minket körbevevő világ pedig vagy nem tudja, vagy pedig nem akarja megérteni
Bízni Isten kegyelmében „Mert én hűségedben bízom, szívből ujjongok, hogy megsegítesz. Éneklek az Úrnak, mert jót tett velem.” Zsoltárok könyve 13:6 A Biblia tanulmányozásának két alapkérdése lehet az, hogy mit mond az adott szakasz Istenről, és mit mond el rólam. Legyen ez a két kérdés a mai igénk kiindulópontja is. Mit mond a Zsoltáros Istenről? Nem teológiai definíciót kell keresni, hanem megtapasztalást. A megtapasztalás eredményezi a bizalmat a szerető és gondviselő Istenben. Mit tudunk meg tehát Istenről ebben a két mondatban? Azt, hogy Isten hűséges, megsegít és jót tesz az emberrel. Isten hűsége számomra azt jelenti, hogy állja a szavát, nem hagy el, lehet rá számítani. Hűséges a szövetséges társához, a benne bízó emberhez. Sokszor megkísért bennünket a gondolat, hogy számba vegyük erényeinket, szorgalmunkat, hűségünket… és ezekre úgy tekintsünk, mint valamilyen érdemre, ami kiemel bennünket a többi ember közül, ezért várunk is némi elismerést Istentől. Sajnos ma már
Egyedül Isten ad megoldást “Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig.” Zsoltárok könyve 62:2 Amikor felnyitok egy csillagászati könyvet, mindig parányinak érzem magamat. Olyan távlatokról olvashatunk, amiket szinte fel sem fogunk. Fényév: olyan hosszúságú út, amelyet a 300'000 kilométert másodpercenként száguldó fény egy év alatt tesz meg. Ez nem kevesebb, mint 9,4605 billió kilométer! És ez a távolság világunk kicsiny töredéke csupán. A csillagászat szerint Naprendszerünk egyike a galaxisunkat, a Tejutat formáló 200-400 milliárdnyi csillagnak. Napunk a Tejútrendszer középpontjától nemes nagyvonalúsággal 25'000 ± 1000 fényévre kering. És abba már belegondolni sem merek, hogy a világmindenséget nem a Tejút alkotja, hanem galaxisok megszámlálhatatlan sokasága. Amikor ebből a perspektívából látjuk magunkat, akkor felmerül bennünk a kérdés: „Micsoda az ember?” Kozmikus méretben még csak porszem sem vagyunk! „Csak pára az emberek élete, hazug lát