reggeli dicséret

„Ezt mondja, a ki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, bizony jövel Uram Jézus!” Jelenések 22,20 Úgy várjuk már! Eljön az ég felhőivel! Vele lesznek mind, a szent angyalok! Megtörténik az ítélet és az igazságszolgáltatás és végre minden rossz elmúlik! óh, mikor lesz már! Mikor fog ez végre megtörténni, hogy láthassalak?!? Ugye, milyen ismerős érzés! A közös zenélés mindig öröm. Fiatalok gyűltek össze ifi napra. De mi van, ha a másik egy másik közösségből jön. Nem csak egy másik gyülekezetből, hanem egy másik keresztény egyházból is? Más a kultúra. Ismeretlen, gyanús, esetleg félelmet keltő is lehet. Megszólal az első akkord, elkezdődik az ének. Közös lesz a hang, egyre több az együtt töltött idő. Csak egy nap, de kezdjük megismerni egymást, a másik hitét. Nyitottak vagyunk, odafigyelünk, meghallgatunk, igyekezünk nem félre érteni a másikat. A nap végén újra énekelünk együtt, közösen. A közös zenélés mindig öröm, mert Jézus ott van, ahol ketten vagy hárm

A hosszúságot méterben, kilométerben, az időt percben, órában, a súlyt grammban, kilogrammban, az erőt Newton-ban, a nyomást Pascal-ban, a térfogatot literben mérik. De miben mérik a hitet? Volt egyszer egy asszony. Messze földön lakott, de oda, a pogányok közé is eljutott a nagy gyógyító híre, aki képes minden beteget meggyógyítani. Végignézett drága kislányán, aki egészen pici kora óta a gonosz hatalmában volt, őrjöngött, földhöz vágta magát, egyszóval ön- és közveszélyes volt. Mi lenne, ha fölkeresné ezt a Gyógyítót – gondolkodott ez az önfeláldozó édesanya. De mi lesz, ha visszautasít, hisz nem vagyok az ő népe közül való? Hosszú volt az út, volt ideje a válaszokon töprengeni. Végre, odaért. Szíve a torkában kalimpált, amikor előadta kérését: Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam. Drága kislányomat kegyetlenül gyötri az ördög, és tudom, hogy Te meg tudod gyógyítani! Semmi válasz! Mintha Jézus nem is hallotta volna a kérést. Az asszony ismétel. Kicsit hangosabban. Válasz továbbra

„Szó sincs róla! Sőt azt kell mondanunk: Isten igaz, viszont » minden ember hazug « , amint meg van írva: » Igaz légy beszédeidben, és győzedelmes, amikor vádolnak téged. « ” Pál levele a rómaiaknak 3:4 Miért mondja azt Pál, hogy minden ember hazug? Nem túloz egy kicsit? Nem dobja el a sulykot? Nem általánosít jogtalanul? Kosztolányi Dezső egy novellája jut az eszembe ( Házi dolgozat ). Egy alkalommal Esti Kornél a 12 éves Pali szüleihez megy látogatóba. A felnőttek késő estig nyúló beszélgetése közben fölfedezi, hogy Pali szobájában még ég a lámpa. Bemegy hozzá, és kiderül, hogy a fiúnak egy házi dolgozatot kell írnia édesapjáról. Az amúgy kitűnő tanuló, zavartan csak egy üres, telepacázott lapot tud megmutatni Estinek. „Ha most Pali meg tudná írni, ami valóban benne él, ő lenne a világ legnagyobb írója – akihez mérve Shakespeare csupa elcsépeltség, Tolsztoj silány gyermek –, a parttalan, korlátlan személyesség, melyet még nem határol a forma merevsége.” – mereng Est

„ Boldog ember az, akinek te vagy erőssége, s a te ösvényeid vannak szívében. ” (84. Zsoltár 6. vers.) Nemrég, egy bibliaköri összejövetelen éppen Jézus boldogmondásairól beszélgettünk. S arra a megállapításra jutottunk, hogy egyrészt minden ember alapvetően boldogságra vágyik és lelki békességre törekszik. Ugyanakkor, a boldogságot, a megelégedést legtöbben tárgyak birtoklásától, a körülmények szerencsés alakulásától várják. Ahogy általában megfogalmazzák; „boldog az, aki egészséges, aki gazdag, vagy legalábbis mindent megvehet magának, akinek szerető családja van, aki azt csinálja, amit szeret…” És, ha ez a vélekedés igaz lenne, akkor minden gazdagnak, egészségesnek, családosnak, stb. alapból boldognak kéne lennie. Ám ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy sokszor egy szegény, egy beteg, egy olyan, aki szükséget szenved, jobban tud örülni, mint az akinek megvan mindene. (Lásd: Nick Vujicic, aki végtagok nélkül él) De hát akkor kik valójában a boldogok? Az idéze

Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon. János evangéliuma 6. fejezet 40. verse Egyre inkább az jellemző a társadalomra, hogy csak magával törődik, senki semmit senkivel meg nem oszt inkább felháborodva nézi közelről vagy távolról az eseményeket. Nem adunk abból, ami a mienk, figyelünk rá nehogy valaki abból elvegyen. Jellemző a társadalomra a közöny, a hidegség, és az empátiának a hiánya. Vigyázunk arra, amink van, és ez helyes is! Fáradsággal, drágán jutottunk hozzá bizonyos dolgokhoz, nehogy bajuk essen. Ha pedig valami elöregedik és elérkezik az ideje, hogy megváljunk tőle, nagyon nehéz szívvel tesszük a küszöbön kívülre a dolgainkat. Én többnyire csak tárgyakra gondoltam, de ha ugyanezt végig gondoljuk, egyes személyekre nézve ugyanezt tudjuk elmondani. Az emberi kapcsolataink értékesek és erre próbálunk vigyázni. Ápoljuk és fejlesztjük. Jézus Krisztus üzenete