reggeli dicséret

Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! János 13:34 Egyszer egy keleti vallási tanító megkérdezte a tanítványait: mit gondolnak, hogyan lehet megállapítani, hogy mikor van vége az éjszakának és kezdődik el a nappal? Az egyik tanuló ezt mondta: talán akkor, amikor már annyira világosodik, hogy messziről meg lehet különböztetni egy kutyát egy báránytól. - Nem - válaszolta a tanító. Erre azt mondta egy másik: talán akkor, amikor meg lehet különböztetni egymástól egy fügefát egy datolyafától. - Nem - válaszolta a tanító. - Hát akkor mikor? - kérdezték. - Amikor valakinek az arcába nézel, és a saját bátyádat és nővéredet látod, akkor van vége az éjszakának. „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást” - mondta Jézus a tanítványainak. De mitől új ez a parancsolat? Hiszen már az Ószövetségben is ez volt a legfőbb, a legnagyobb kettős parancs: „Szeresd az Urat, a te Istenedet! Szeresd felebarátodat!”

„Én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van. Tudok szűkölködni, és tudok bővelkedni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővelkedésbe és nélkülözésbe egyaránt.” ( Filippi 4:11-12 ) Pál apostol a római börtönből írja ezeket a sorokat a filippiben élő keresztény hittestvérei részére, akiktől – feltételezhetően, valamiféle segítséget, gondoskodást kapott, ahogyan erre utal is a 10. versben : „Nagy volt az örömöm az Úrban, hogy végre felbuzdultatok a velem való törődésre.” Érdekes megfigyelni Pál mondanivalójában az apostol lelki érettségének biztos és határozott jeleit. (1) Pál nem a Filippiben élő hívektől kapott ajándékért, támogatásért hálás elsősorban, hiszen ő „be van avatva mindenbe” , a bővelködés és a szűkölködés is ismerős számára. Örömét az táplálja, hogy hittestvérei eljutottak lelki fejlődésüknek arra a szintjére, amikor szükségesnek érezték a segítségnyújtást. Gondoskodásuk önkéntes és szívből fakadó lett. Egy kisgyerme

"Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” Jelenések könyve 3:20 A múltkor látogatóba mentünk barátainkhoz, és mialatt náluk voltunk, valaki felcsengetett a lakásba. Lévén, hogy nem otthon voltam, ügyet sem vetettem a csengetésre, folytattam, amit éppen csináltam. Egy pár perc után azért furcsállni kezdtem, hogy senki más sem ugrott fel, hogy ajtót nyisson. Megkérdeztem a barátomat, hogy miért nem nyitotta ki az ajtót. Ő meglepetten rám nézett: “Nem is hallottam, hogy csengettek!” mondta. Jézusnak szokása volt, amiért többször bajba is került, hogy olyan embereknél vacsorázott, akik a társadalmi megítélés szerint nem voltak méltóak rá. Tehát olyanokkal, mint Te, vagy én. Sokan el se tudták képzelni, hogy ezt miért teszi, de ő újra és újra olyanokhoz hívatta meg magát, akik a szociális perifériára szorultak: vámszedők, bűnösök, rossz hírű emberek. Mégis, ő kiné

„A fügefáról vegyétek pedig a példát: mikor az ága már zsendül, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár: Azonképpen ti is, mikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt.” Máté evangéliuma 24.fejezet 32-33. A fügefa a szőlő és az olajfa mellett a Szentföld legfontosabb növénye, mely a béke, jólét, a gazdagság és a messiási kor szimbóluma: „az utolsó időben az Úr házának hegye a hegyek fölé helyeztetik, és felülemelkedik az a halmokon, és népek özönlenek reá. fegyvereiket kapákká kovácsolják, dárdáikat pedig sarlókká; nép népre fegyvert nem emel, és hadakozást többé nem tanulnak. És kiki nyugszik az ő szőlője alatt és fügefája alatt.” (Mik.4:1-4) Nem véletlen tehát, hogy Jézus a visszajövetelével kapcsolatban éppen ennek a különleges gyümölcs érésének a példáját említi. A fügefa ugyanis évente háromszor hoz gyümölcsöt. Ám a három termés minőségében és a héber elnevezésében is eltér egymástól. Az első termés (paggim), a szinte élve

„Sokan mondják rólam: Nem segít rajta Isten! De te, URam, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki fölemeled fejem.”  Zsoltárok könyve 3. fejezet 3-4. verse A legfőbb dolog, amire csak vágyhatunk, az a biztonság. Tudni azt, hogy ahol éppen vagyunk az jó, amit teszünk az helyes. Szeretni a munkánkat, megelégedni a javainkkal, lokalizálni a helyzetünket és felismerni, hogy az jó, a legjobb érzés a világon. Manapság éppen ez a legnagyobb gond. Sokan elégedetlenek az életükkel, de tenni a változásért már nem hajlandóak. Sőt, nem ritka az sem, hogy valakit tévesen ítélnek meg, de az illető elfogadja azt, ahogyan mások vélekednek róla. Én is így képzeltem magam. Kételkedtem egy időben, azt gondoltam semmire nem vagyok képes. A tanáraim is ebben erősítettek meg. Hála Istennek a szüleim támogattak és hittek bennem. Csak ennek köszönhetem azt, hogy bejutottam a főiskolára. A múlt héten egy focicsapat tagja lehettem, ahol olyan társaim lehettek a játékban, akik elhitették velem, hogy j

" Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket." Ésaiás 11.6 Isten eredeti tervei szerint ilyen volt a világ, és az újjáteremtés után újra ilyen lesz. Sehol semmi veszély, fájdalom, halál, pusztulás. Egy teremtény sem árt többé senkinek, nem sérül, és nem okoz fájdalmat senki. Bár a mai tapasztalataink szerint különösnek tűnhet, hogy a ragadozó állatok is szelídek lesznek, azonban racionálisan végiggondolva egy megváltott, újjáteremtett földön nem is lehet ez másként.  Ma még nem láthatjuk az újjáteremtésnek ezt a csodáját az állatvilágban, azonban az Úr engedi, hogy láthassuk átalakító hatalmának apró csodáit az istenkereső emberek életében. "Mert mint leszáll az eső és a hó az égből, és oda vissza nem tér, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi azt, és magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek: Így lesz az én beszédem, amely s

„A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” János evangéliuma 14:26   Nem igazán volt erősségem a biológia. Talán az érettségi előtti utolsó témazáróra készültem, vagy inkább csak próbáltam készülni. Nagyon nem ment, sehogy sem akart megvilágosodni előttem az emberi test immunrendszere. Késő este volt, de tudtam, hogy van valaki, akihez bármikor fordulhatok, akitől ilyenkor is kérhetek segítséget. Hát fogtam a telefont, és felhívtam a bátyámat, aki akkor harmadéves orvostanhallgató volt. És ő a lehető legérthetőbben elmagyarázta nekem, hogyan is működik ez a védekező rendszer, választ kaptam tőle minden kérdésemre, a másnapi témazáró pedig sikerült.  A bátyám nem hagyott cserben. Nem mondta, hogy hagyjam békén ilyen apró-cseprő dologgal, nem mondta, hogy nem ér rá, vagy túl fáradt ahhoz, hogy velem értekezzen, hanem átadta azt a tudást, amire nekem akkor és ott sz