reggeli dicséret

„Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.” János evangéliuma 10:27-30 Ahogy készültem megírni a ma reggeli áhítatot, elkezdtem azon gondolkodni, hol éreztem magam utoljára úgy igazán biztonságban? A gondolataim azonban nagyon hamar inkább negatív irányba indultak meg, és eszembe jutott, ahogy az elmúlt nyáron ültünk a férjemmel egy libegőn, ami a megmászni kívánt hegyen vitt fel minket egy darabon. És nem tudom azt írni, hogy bár féltem, de mivel ott volt mellettem a férjem, a jelenléte teljes biztonságot nyújtott nekem. Nem. Rettegtem. Borzalmas volt, ahogy egyre feljebb és feljebb emelkedett az a lélekvesztő, és teljesen mindegy volt, hogy kopár vagy épp fákkal borított rész felett siklunk, mindig az volt a rosszab...

Jöjjetek, örvendezzünk az Úr előtt, ujjongjunk szabadító kősziklánk előtt! Menjünk eléje hálaadással, ujjongjunk előtte énekszóval! Mert nagy Isten az Úr, nagy király minden isten fölött. Kezében vannak a föld mélységei, a hegyek ormai is az övéi. Övé a tenger, hiszen ő alkotta, a szárazföldet is az ő keze formálta. Zsoltárok 95:1-5 A nagybátyám agglegény volt, és szeretett utazni. Egyik külföldi útjáról egy olyan kis üveggömböt hozott haza, ami akkora volt, hogy elfért a kezemben. Vízzel volt megtöltve, és benne hegyek, fák, folyó meg tó volt, meg egy kis ház a domboldalon. Ha megráztuk, a benne lévő kevés levegő apró buborékokra oszlott, és kavarogni kezdett a vízben, amíg végül újra össze nem állt eggyé. Emlékszem, hogy kisgyermekként gyakran hosszú ideig nézegettem ezt az üveggömböt, illetve benne a szép tájat. Olyan volt, mintha egy kis világot tartanék a kezemben. A harmónia, a védettség, a biztonság érzését keltette bennem, miközben néztem. Amikor olyan ...

„Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok, se testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem vagytok-e ti értékesebbek azoknál? Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy perccel is? Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mező liliomait, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek? Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Ilyesmikért a pogányok törik magukat; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. Keressétek e...

„Ekkor megjelenék néki az Úrnak angyala, és monda néki: Az Úr veled, erős férfiú!” (Bírák könyve 6. fejezet 12.vers) Volt egy gazdag műgyűjtő, aki a világot járva rengeteg értékes műalkotásra és egyéb dologra tett szert. Ám mikor meghalt, örökösei nem értve a művészethez, úgy gondolták elárverezik az összegyűjtött tárgyakat. Aukciót hirdettek, melyre sok tekintélyes és vagyonos ember jött el, annak reményében, hogy jó üzletet csinálva kincsekre tegyen szert. S így is volt, hiszen egymás után keltek el a festmények, szobrok, bútorok. De mikor az aukció vezetője egy ütött kopott hegedűt hozott elő, mindenki fintorogva nézegette, hogyan is keveredhetett egy ilyen vacak kacat az értékes alkotások közé. A tétova érdektelenséget egyszer csak egy a hátsó sorból előresétáló ember törte meg. Elkérte a hangszert, leporolta, meghúzta a húrokat, a vonót. S a hangolás után elkezdett rajta játszani. Mindenki tátott szájjal és megelégedéssel hallgatta a rögtönzött koncert...