reggeli dicséret

„Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük, eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik, hogy rendelkezéseim szerint éljenek, törvényeimet megtartsák és teljesítsék. Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek.” Ezékiel könyve 11. fejezet 19-20. verse Advent. Várakozás. Mindannyian várunk valamire. Egy bíztató hírre a kórházból, hogy a szeretted lekerült a lélegeztetőgépről, állapota pedig, ha lassan is, de javulást mutat. Arra, hogy végre itt legyen a téli szünet, és meglátogathassátok a nagyszülőket. Egy cseppnyi magányra, hogy levegőhöz juthass a mindennapok hajrájában. Arra, hogy végre este legyen, felgyulladjon az első gyertya lángja, a hit lángja, és a bennünk pislákoló fény is megerősödjön, két kézzel kapaszkodjon a Mindenhatóba, és bízzon abban, Ő a kezében tartja világunkat. Mert Ő tényleg kezében tartja, nem hagyott minket magunkra. Erre emlékezünk, hogy képes volt odaadni értünk Fiát, aki emberré lett, megszületett, hogy megszabadítson minket...

„És adok nékik egy szívet, és új lelket adok belétek, és eltávolítom a kőszívet az ő testükből, és adok nékik hússzívet;” (Ezékiel könyve 11. fejezet 19. vers) Ma az egyik kedvenc versemet ajánlom figyelmedbe, mely mai Igénk mellé téve pesszimistának tűnhet, ám valójában csak kijózanít. Az Ezékielnél többször is visszatérő ’szívátültetés’ képe ugyanis nem isteni kényszer hatására megy végbe, hanem csak akkor, ha te is akarod. Rónay György: Kövek és kenyerek Állj meg állj meg állj meg kiáltoztak a vakok süketek bénák nyavalyatörősek állj meg állj meg állj! álltak az út mentén kiabáltak verték bottal a földet mankókkal hadonásztak mert Jézus jött az úton előtte pendelyes gyerekek zsivajogtak mellette csöndesen a Tizenkettő lépkedett s mögötte ment a nép.... Nézz ránk s látni fogunk nézz ránk s járni fogunk és nézz ránk és a fülünk hallani fog! Tülekedve előre rohantak Jézus jött az úton Állj meg állj meg állj meg! És Jézus megállt és rájuk nézett és meggyógyul...