Abbá
Sötét éjszaka volt, mintha a hold és a csillagok is különös
szomorúságba burkolóztak volna, alig-alig hintve fényt a földre. Ott görnyedt a
férfi egy olajfa alatt, és még ebben a homályban is látható volt, mennyire
egyedül van. Nem messze tőle tanítványai, mindet elnyomta az álom. De Ő csak
küzdött magában. Hatalmas cseppekben folyt le az izzadtság a homlokáról vérrel
keveredve. Még felállhat. Még itt hagyhatja ezt a bűntől terhelt világot, ahol
az övéi nem fogadták be, ahol kiforgatták a szavait és folyamatosan áskálódtak
ellene. Még dönthet úgy, hogy elég volt. Hogy nem éri meg. Ijesztő, ami rá vár,
sosem volt még része ekkora szenvedésben, fájdalomban, megaláztatásban és
halálban. És mindezt a bukott teremtményekért.
„Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a
poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.”
Ezért született erre a világra, ezért lett emberré. Értünk,
hogy mi Isten gyermekei lehessünk. Azé az Istenéi, aki szeret, és képes a
végsőkig elmenni az emberért. Így hát döntött, és tette egyik lépést a másik
után, bármilyen nehéz volt, bármennyire tiltakozott minden sejtje. Megkötözve, megalázva,
keresztet cipelve a Golgotára vezető úton. Így lettünk mi újra Isten gyermekei.
Apák napja reggelén adjon neked erőt ez a kiáltás, Kedves
Olvasó! Nem tudom, hogy van-e még kit felköszöntened, azt sem, hogy milyen
emlékeid vannak édesapáddal kapcsolatban, de azt tudom, hogy Isten számára
hihetetlenül fontos vagy! Ő a mindent adta oda érted, hogy gyermekeként élhess
vele egy örökkévalóságon keresztül. Nem kell félned tőle. Az ő szemében nem
szolga vagy, hanem örökös.
