Álmatlanul, forgolódva
Egy álmatlan éjszakán forgolódtam az ágyamban, és gondolkoztam. Mit lehet ilyenkor tenni, nem? A lámpát nem kapcsolom fel, hogy ne zavarjam a nyugodtan alvó feleségemet, olvasni már nincs erőm, de aludni még túl éber vagyok. A cikázó képekben megjelennek a gyülekezeti bizottság tagjai, az autó, amit szervizbe kell vinni másnap, a közeledő határidők, az orvosi vizsgálatok… Hogy melyik miatt nem tudok aludni, azt már talán nem is tudom. Ami biztos, hogy meg kell nyugodnom, különben kimerülten kezdem a holnapot.
Biztos vagyok benne, hogy nem csak én voltam már így. Tudom, hogy te is forgolódtál már álmatlanul éjszaka, és a gondolataid nem hagyták, hogy megnyugodj. Ha így van, nem vagy rossz társaságban.
Egy ilyen esetről ír a zsoltáríró a mai szakaszban. Hiába kellene pihennie, éjjel sem tud, mert lelke “nem tud megvigasztalódni” (3. vers). A “régi napokon, a hajdani esztendőkön” (6. vers) gondolkodva azt érzi, Isten azóta elhagyta (8-11. vers) vagy legalábbis közömbössé vált iránta.
Noha a mai versek környezetükből kiragadva bátorítónak tűnhetnek, hiszen Isten hatalmáról szólnak, a valóságban azonban a zsoltár egészét tekintve elkeserítőek. Isten, aki olyan hatalmas, hogy a természeti erők is meghajolnak előtte, valamiért nem reagál a zsoltáríró kéréseire.
Hogy mi a tanulság? Nem tudom. Talán az, hogy nem baj, ha egy-egy éjszaka álmatlanul forgolódunk a régi dolgokon – vagy az aktuális problémákon – tépelődve. Talán az, hogy ilyenkor jó stratégia Isten nagy dolgain elmélkedni, de az is, hogy nem baj, ha néha Isten távolinak tűnik. Ne érezd magad rosszul, ha úgy érzed, egyedül maradtál! Ezt érzi a zsoltáríró is és erről énekel. A lényeg, hogy holnap reggel tudj úgy felkelni, hogy a reményed ebbe a hatalmas Istenbe fekteted. Talán holnap majd máshogy fogod érezni magad!
