Miért csüggedsz el?
Keresztény,
John Bunyan, Zarándok útja című könyvének főszereplője épp csak útnak indult szülőhelyéről,
Romlás városából a Mennyei Jeruzsálem felé mikor a csüggedés mocsarában találta
magát.
Mivel
önmagát kihúzni nem tudta, egy darabig ide-oda evickélt, majd kezdet egyre mélyebbre
süllyedni az iszapban. Ám ekkor megjelent Segítő, aki kihúzta, mire az
elbeszélő részéről a következő kérdés hangzik el: „Uram, mért nem tétetik
járhatóvá azon út, mely Romlás városától a szoros kapu felé vezet, hogy a
szegény utasok biztosabban juthatnának oda?
Ő
így felelt nekem: ezen iszapos mocsárt nem lehet soha járhatóvá tenni. Azon
posvány ez, melybe mindennek mocska és tisztátalansága, mint mely a bűnről való
meggyőződéssel mindig együtt jár, – ömlik, s épp ezért nevezik Csüggedés mocsarának.
Mert mihelyst a vétkes az ő elveszett állapotának tudatára ébred, lelkében
bizonyos félelem, kétely s kínos aggály támad, melyek mind együttesen itt
rakódnak le, s épp ez az oka e hely rosszaságának.”
S
mily igaz Bunyan megállapítása, hogy a menny felé tartó zarándokutunk
elkerülhetetlen része a csüggedés mocsara. Azon csüggedésé, mely bűneink miatt húz
lefele és oly érzéssel tölt el, hogy tisztátalan voltunk miatt hiábavaló minden
igyekezet Isten Országa felé. Mindennapos botlásaink, visszaeséseink egyre csak
azt visszhangozzák: Nézz magadra! Évek óta olvasod a Bibliát, a reggeli
dicséretet és még mindig itt tartasz? Szívedben keserűség, harag, gyűlölet,
irigység! Add fel! Fordulj vissza! Nem tudsz megváltozni! Sosem éred el a
szoros kaput!
Aztán
megszólal a mai Ige: Ne magadra nézz, ne a magad erejére támaszkodjál, „Bízzál Istenben!”
Majd
megragadtam a Segítő, a Szabadító - Héberül Jesua, Jézus – kezét, aki „kivont
engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel
lábamat, megerősítvén lépteimet. És új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek
dicséretét.” (Zsolt.40:3-4)
