Ábrahám hite

Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívta Isten, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy.

A zsidókhoz írt levél 11:8

A hitről általában úgy gondolkozunk, mint ami a józan ésszel megy szembe, ahol nincs szükség gondolkodásra, hiszen aki hisz, az nem a tényekre alapoz. Vak hitnek nevezzük az ilyet, olyan hitnek, amikor valaki akár életét is kockáztatja, mert bízik benne – és így hitében tudja – hogy nem esik bántódása. Mint a közismert anekdotában a talicskával mutatványozó kötéltáncos fia. "Ki az, aki bele mer ülni a talicskába?" Hát persze, hogy beleülne, hiszen az apjában száz százalékig megbízik.

Ha a vak hit hőseit kibogarásznánk a Bibliából, kevés olyan prominens személyt találhatnánk, mint magát az izraeli nép atyját, Ábrahámot. Ő az, aki (ahogy azt a mai alapigénkben Pál apostol is kiemeli) úgy indult el idegen földre, hogy nem tudta, hova megy, vagy éppen mi vár rá ott. Persze ez az egész csak akkor állja meg a helyét, ha leragadunk ennél a történetnél.

Ha egy kicsit tovább lapozunk, láthatjuk, hogy feleségével együtt kételkednek a gyermekszületés ígéretében, majd rögtön utána hangot ad az Isten igazságos ítélete felöli kételyeinek. A megszületett gyermeket felviszi ugyan a kijelölt helyre, hogy feláldozza Istennek, de örömmel engedi el a kést, amikor Isten megváltoztatja a véleményét – mintha végig nem hitte volna el, hogy ezt kéri tőle az Úr.

A hit nem vak. Soha nem is volt. A hit igenis látó, sőt! Hinni igazán csak akkor lehet, ha látunk – persze nem a magyar nyelv legbutább mondására a "hiszem, ha látom"-ra gondolok itt. Hinni csak annak lehet – és hinni mindig valakinek kell, nem pedig valakiben – akit mindenkinél jobban ismerünk. És ha ez a közeli ismerős valami hihetetlent mond, igenis van helye a kételynek.

Ábrahám nem azért volt a legnagyobb hívő, mert vakon megtett bármit, amit Isten mondott neki. Akkor nem lett volna más, mint elvakult szektás. Azért volt ő a legnagyobb hívő, mert tudta, kinek hisz.

És te tudod?