Öröm a mennyben
„Ezenképpen, mondom néktek, örvendezés van az Isten angyalainak színe előtt egy bűnös ember megtérésén.”
(Lukács evangéliuma 15. fejezet 10. vers)
Egy alkalommal, a hittanos gyerekekkel arról beszélgettünk, hogy vajon mivel ajándékozhatnánk meg az Istent, mit adhatnánk neki; Rajzoljunk neki valami szépet? Szedjünk neki virágot? Vegyünk neki csokit? Süssünk neki egy tortát? Adjuk oda neki a legkedvesebb játékautónkat, babánkat? Minek örülne a legjobban?
Olyan jó, hogy ezt nem kell találgatni, mert Jézus nyíltan elmondta, hogy Ő és a menny minek örül leginkább; annak, amikor kapcsolatba lépünk vele, amikor visszatérünk hozzá.
De ez nem is olyan könnyű; mert hát én nem vagyok bűnös. Na jó, az vagyok, de nem annyira, mint a gyilkosok, a paráznák, a vámszedők, a… Vagy, mert én olyan mélyre süllyedtem már, meg mindig visszaesem, így mégsem állhatok elé, számomra már nincs bocsánat.
De itt jön és ebben áll az Isten felfoghatatlan szeretete, hogy Ő nemcsak megbocsát, hanem kifejezetten örül, amikor bűnösként felkeressük.
Amikor elveszett drachmaként, hagyjuk, hogy megtaláljon, felvegyen, leporoljon és visszahelyezzen oda, ahonnan elgurultunk.
Amikor elkóborolt, eltévedt, bégető bárányként engedjük, hogy kihúzza a mélyen húsunkba fúródott töviseket, és hogy bekötözve visszavigyen a többi megtért bűnös közé.
Amikor semmirekellő tékozlóként hagyjuk, hogy levegye rólunk szakadt rongyainkat, hogy lemeztelenítsen és megmosson. És hogy felöltöztessen a legszebb ruhába.
Amikor kivagyiságtól duzzogó fiúként engedünk a kérlelésének és bemegyünk a lakomára és mi is együtt örülünk a mennyei angyalokkal még egy megtérő bűnösön.
