Ments meg, a te nevedért!
“Segíts meg bennünket, szabadító Istenünk, a te neved dicsőségéért! Ments meg minket, és nevedért bocsásd meg vétkeinket!”
Zsoltárok könyve 79:9.
Budapest utcáit járva egy különleges esemény részese lettem. Egy hajléktalan ült az utca porában, és egy szájharmonikán esetlenül játszva próbálta rávenni a járókelőket, hogy egy-két érmét dobjanak a kirakott kalapba. Az egyik arra járó hölgy pénzt dobott a kalapba, de nem ment tovább, mint mások. Odaállt a zenélő mellé, és elkezdte énekelni a dalt! Teljesen megbabonázva néztem és hallgattam a művet. Magával ragadott ennek a hölgynek a szeretete. Nem egyszerűen azt adta, amije volt, hanem azt, aki volt: önmagát. A kalapba pedig elkezdtek záporozni az érmek.
Amikor Isten segít, amikor Isten megvált, akkor nem egyszerűen felhasználja a különleges képességeit és tulajdonságait: a mindenhatóságát, a mindentudását, vagy az örökkévalóságát. Isten nem odadob valamit, amit épp a zsebében talál. Isten önmagát adja. Ahogyan a zsoltár fogalmaz: "a te neved dicsőségéért". A név kötelez - vallották a rómaiak. A név maga az ember - vallották az Ószövetség korában. Isten nem azért segít, mert szeretne jó színben feltűnni. Nem is azért segít, mert így illik. Isten azért segít, mert nem tehet mást: ez Ő, ez a lényege, és ezt akarja tenni. És nem akármit ad, hanem önmagát. Nem adhat kevesebbet, mert az nem lenne elég.
A mai nap szeretnék valakinek adni magamból: a legjobbat a képességeimből, a legjobbat a szeretetemből, a legjobbat a törődésemből, a legjobbat az időmből.
